A filmszemlén mutatták be Pálfi György legújabb filmjét, melynek címe Nem vagyok a barátod. Az alkotással már a nagyközönség is találkozhat, hiszen februártól megy a mozikban is. A rajongóknak a március további meglepetéseket tartogat. Ekkor jelenik meg a film DVD változata, mely az eredetileg megálmodott film-triptichont tartalmazza. A rendezővel beszélgettünk.
A film azon pontjain nevettek és ott maradtak csöndben, ahol kellett. Ezek azok a visszajelzések, melyekből egy alkotó képes megítélni, hogy mennyire működik a filmje. Személyesen csak azok jönnek oda, akiknek tetszett a film, így ezekre alapozni nem igazán lehet. Azonban ha valaki nevet, ha kapott egy poént a filmben, akkor érdemes volt a közönségnek megnézni, nekem pedig megcsinálni. Ezekből a visszajelzésekből azt szűröm le, hogy a film működik, áll a lábán.
A film állandó kísérője egy rövidfilm, melynek óvodások a szereplői. Nem féltél, hogy a bájos csemeték elterelik a lényegről a figyelmet?
Mivel nekem is van gyerekem, pontosan tudom, hogy az angyali pofi mögött mi minden tud rejtőzni. A film lényege éppen abban ragadható meg, hogy megmutatja milyen konfliktusok, agressziók, csoportmozgások, kiközösítések vannak a gyerekek között. Ez az ellentét mozgatja a filmet: külsőre nagyon helyesek és édesek, miközben már pontosan tudják, hogyan kell kikészíteni a másikat. Néha azon is nevet a közönség, hogy milyen helyesek, de látniuk kell, hogy közben ugyanazokat a szociális stratégiákat követik, mint a felnőttek.
A harmadik rész, mely egy szereplő válogatáson készült, végül a „Nem vagy a barátom” címet kapta. Ebben a részben a mindennapjaikról mesélnek az emberek, történeteket mondanak el vagy az őket foglalkoztató problémákról beszélnek. Verbálisan nagyon színes és izgalmas, míg képileg minimalista és visszafogott. Emberek ülnek egy székben és beszélnek. Azonban nagyon sokan, folyamatosan, egymás után, ami szinte önmagától fest egy különösen érdekes képet. Önkéntelenül próbálod magad elhelyezni ebben az általuk felrajzolt társadalomban. Ritkán hallani ennyi őszinte megnyilvánulást az emberektől. A felvett anyag 34 óra volt, amiből 90 percet vágtunk: az eszenciáját válogattuk ki. Ez lesz a harmadik film azon a DVD lemezen, ami márciusban jelenik. Az eredeti rendezői koncepció csak ebben a formában tud megvalósulni. Az óvodában felvett anyagból vágtunk egy 13 perces kisfilmet, azonban a DVD-n az eredeti 47 perces dokumentumfilm lesz rajta. Ezt követi majd a mozikban is látható 90 perces játékfilm, melyet a szintén 90 perces casting zár le. Nem várom el az emberektől, hogy 230 percig üljenek a moziban, miközben három nagyon különböző stílusú, sűrű, tömény, csak a lényegre tartó filmeket néznek.
Hukkle, Taxidermia, Táltosember vs Ikarus, most pedig a Nem vagyok a barátod. Mindegyik filmed nagyon más filmnyelven beszél.
Nagyon elégedetlen vagyok azzal, ahogy verbálisan kifejezem magam. Úgy érzem, hogy nem tudok mindent elmondani, vagy nem tudok annyit elmondani, amennyit szeretnék. Ez egy állandó feszültséget szül bennem, ami arra sarkall, hogy azon a nyelven fejezzem ki magam, amihez gyerekkorom óta a legjobban értek: a képek és a történetek nyelvén. Képregényeken, filmeken és tévén nőttem föl, talán ezért sokkal jobban elsajátítottam ezt a nyelvet. Ebből a kényszerből születnek a filmjeim. Ráadásuk nagyon szeretek kockáztatni, kísérletezni. A tét, mindig maga a film: képes vagyok-e létrehozni minden egyes filmben egy új esztétikai és tartalmi formát. Azonban a kísérlet végrehajtása közben mindig fontos szempont az is, hogy élvezhető, nézhető film legyen, olyan alkotás, mely a néző életében fontos momentum lehet.
Törekvéseim ellenére úgy érzem, hogy mindegyik filmem nagyon hasonlít egymásra. Bosszant, hogy nem tudom átugrani saját árnyékomat. Ha továbbra is készíthetek filmeket, akkor talán számomra és a közönség számára is körvonalazódik, mely elemektől, motívumoktól lesz egyedi, összetéveszthetetlen, felismerhető a lassan felépülő „életművem”. Nem műfajokban gondolkodom, hanem jó vagy rossz filmekben. Minden esetben a téma a kiindulópont, ahhoz próbálok megfelelő formát találni. Azt hiszem a hibák, amiket elkövetek teszik jellegzetessé és hasonlóvá a filmjeimet.
A filmszemlén egy olyan filmedet is benevezték, mely nem a saját neved alatt fut.
Az HBO nevezte be a filmet, amely a Született lúzer sorozat egy darabja. Azt gondoltam, hogy valamilyen módon meg kellene különböztetnem a Szemlén a szerzői munkámat a bérmunkától. Ebben az esetben egy producer keresett meg, hogy rendezzek meg egy már kitalált sorozat, már megírt forgatókönyve alapján, egy bizonyos költségvetésből egy epizódot. Az amerikai profi filmezéshez hasonlítható legjobban ez a folyamat. Ezek is kreatív munkák, de nem szól másról csak a szórakoztatásról. Végül egy-két furcsa dolgot belecsempésztünk, egyszerűen nem bírtam magammal.
Érdemes volt ezt a struktúrát is kipróbálni?
A filmkészítés a szakmám, most kipróbáltam ezt is. Nagy élmény volt számomra az HBO-s munka, sokkal nagyobb, mint a reklámfilm, ahol még jobban meg van kötve az alkotó keze. Fontos, hogy az ember stáb közelében legyen, hogy forgasson, hogy ne jöjjön ki a rutinból, a gyakorlatból, a színészvezetésből. Ha csak négy-öt évenként kerülsz a filmezés közelébe, akkor könnyen előfordulhat, hogy bármelyik rutinos stábtag jobban tudja, hogyan kell filmet készíteni, mint a rendező, aki idegenként kószál a díszletben.
Visszakanyarodva a filmedhez: a Nem vagyok a barátod számomra kicsit női-bosszú film is lett.
Valóban mindegyik női szereplő erősebb a férfiaknál. Talán a pasik belemennek a konfliktusokba, melyeket sokkal merevebb szabályok szerint ítélnek meg. A nők képlékenyebbek: könnyebben hajlik a gerincük. A film jelenetei rögtönzésekre épülnek. A szereplőknek tized másodperc alatt kellett reagálniuk, miközben fogalmuk sem volt mi történik velük a következő pillanatban. Réthly Attila, Ruttkay Zsófi és én találtuk ki a fordulatokat, vittük előre a filmet. Nem mondhatom, hogy Zsófi latba vetve a női befolyását, direkt ebbe az irányba csavarta volna a történetet. Egyszerűen így alakult. Mindannyian benne vagyunk ezekben a történetekben. Próbáltunk az ösztöneinkre hagyatkozni, arra vittük a sztorit, amerre éreztük vagy amerre a szereplők felajánlották. Ez jött ki belőle: a nők sírnak, a férfiak meg pusztulnak.
A filmet inzertek tagolják, melyeken a szereplők nevei jelennek meg egy-egy kimerevített képen.
Irányítani akartam a nézők figyelmét, hogy tudatosuljon bennük: kilenc ember történetét látják. A fotó eszközét kölcsönvéve akartam megállítani a pillanatot, hogy legyen ideje a nézőnek végiggondolni kinek a történetét látja éppen, mit jelent számára ez az ember, Nagyon rövid pillanat, mégis ritmizálja a filmet. Ezáltal olyan mint egy szerepjáték, azaz válassz magadnak egy szereplőt: ki vagy te, melyikre hasonlítasz a legjobban, neked milyen történeted van. Innen indult maga a film is, mindenki mesélt egy sztorit és kiválogattuk a számunkra fontosakat, érdekeseket. A néző automatikusan magára vonatkoztatja a filmet, keresi kivel tud egyetérteni, azonosulni. Akár egy számítógépes játékban, válassz melyik karakter szeretnél lenni.
Mégis nem lett túl sok a tragédia, az összefonódás?
Szűkre akartuk húzni a filmet a kilenc szereplő körül, ezért a dramaturgia segítségével mesterségesen összezártuk őket. Így mindenki mindenkivel találkozik, és ezért erősek a konfliktusokat is. Sokkal több fordulatot csempésztünk bele, mint amennyi ennyi idő alatt valóban megtörténhetne. Sűrítettünk, mint ahogy a film szokott. A brazil szappanoperák eszközét használtuk: erősen befolyásoltuk a történetet és a végén lekerekítettük. A filmben sok háromszög van, melyek bizonyos helyzetekben nem is három-, hanem sokszögek. Erre a geometriai hálóra próbáltuk ráhúzni a filmet a vágóasztalon.
