Aki látta a Flashdance című filmet, esetleg a Szívem érted RAP-es, és a Step up első, netalán második részeit, az tulajdonképpen már anélkül el tudja mesélni, miről is szól a Make it happen - Dobd be magad! című film, hogy látta volna. És nem kell hozzá különleges képesség. Elég csak elképzelni az imént felsorolt filmeknek és még egy csomó más táncfilmnek a lehető legfantáziátlanabb, legsablonosabb utánzatát. Mert a Dobd be magad!-ban semmi eredeti nincs.

A legdöbbenetesebb hasonlóságot egy nálunk még nem látható, szintén 2008-ban készült amerikai filmmel mutatja a Dobd be magad! Véletlen nemrég néztem meg a Center Sage: Turn it up című táncfilmet - most már elárulhatom, hogy tánc iránti olthatatlan rajongásomból kifolyólag ebben a műfajban válogatás nélkül megnézek szinte minden produktumot. Ez a film a következő történetet meséli el: Árva lány, akinek az anyukája táncos volt, autodidakta módon képzi magát, minden vágya, hogy a kisvárosból eljusson a nagyvárosba és felvegyék az ottani híres táncintézetbe. A felvételin elbukik, ráadásul az autóját elszállítják, mert tilosban parkolt. Mivel nem tud hazamenni kénytelen munkát keresni, fel is veszik egy bárba, ahol hamar kiderül, hogy milyen tehetséges táncos és bedobhatja magát a bár színpadán is. Közben bepasizik, elhatározza, hogy újból megpróbálja a felvételit, aztán elbizonytalanodik, de testvére rábeszéli. Az utolsó pillanatban beesik a felvételire, ahol lenyűgözi a felvételi bizottság tagjait.

Nos, nem tudom, hogy a Dobd be magad alkotóinak, Darren Grant rendezőnek, Duane Adler és Nicole Avril íróknak mi a közük a Center Stage: Turn it up alkotóihoz, de, hogy az ő filmjüknek is egy az egyben ugyanez a cselekménye, az biztos. A többi közelmúltban készült táncfilmekkel való hasonlóság oka már sokkal nyilvánvalóbb, hisz Duane Adler írta a Step up első és második részét és a Szívem érted RAPes első és második részét is. Hát, láthatóan nem azért írt egy újabb táncos filmet, mert a téma újabb mélységeit akarta kiaknázni.

Ha jó fejek akarunk lenni, akkor a nagy előd, a Flashdance előtti tisztelgésnek is vehetnénk, hogy a film azzal nyit, hogy a főszereplő, Lauryn (Mary Elizabeth Winstead) egy garázsban szürke lezser pólóban és fekete passzos naciban edz. De sajnos kiderül, hogy nem tisztelgésről csupán újrahasznosításról van szó.

Sablonosabbnál sablonosabb képek peregnek: a sportcipős laza lány a kontyos balettcipősök között. Az elutasítás után csüggedt kávékevergetés egy étteremben, miközben odakint szakad az eső. Az újdonsült barátnővel idétlenkedés a tükör előtt, mókás ruhák, kalapok és napszemüvegek felpróbálgatása. Féltékenységi jelenetek az ügyeletes sztártáncosnővel a bárban, ahol főhősünk öt perc alatt válik könyvelőből táncosnővé. Lebukás a báty előtt: döbbenten látja, hogy húga egy szál semmiben vonaglik a színpadon, kirohan, hugi utána, veszekedés a sötét sikátorban. És végül a nagy finálé, a tánc, minek láttán a már sokat látott balettmester is csak nagyokat nyel, majd kinyögi, hogy hősnőnk előtt nyitva az intézet kapuja.

A sablonos jelenetek mellett szintén bosszantó, hogy a cselekménynek köze nincs a valósághoz. Az ilyen táncfilmek ugyebár arról szólnak, hogy milyen nehéz elérni a célt, megcsinálni, hogy sikerüljön - erre utal az eredeti cím is -, annál jobban örülünk együtt a főhőssel a legvégén, amikor legyőzetik minden akadály. De a mi Laurynünknek a zűrös családi háttéren, és az elszállított autón kívül semmi egyébbel nem kell megküzdenie, hisz csodálatos módon, minden az ölébe hullik.

Alighogy rádöbben, hogy ott maradt Chicagóban autó, szállás és pénz nélkül, felbukkan egy roppant kedves lány (Thessa Thompson), aki teljesen véletlenül a város legmenőbb bárjában táncos és, aki bár először látja Laurynt, szállást ad neki és segít neki munkát találni a Ruby's nevű bárban. A bár helyes Dj-je az első pillanatban ráhajt Laurynre, ráadásul kiderül róla, hogy nemcsak jóképű, de hatalmas szíve is van. Amikor a bárban az egyik lány lebetegszik, Lauryn a könyvelendő iratokkal teli íróasztal mögül kipenderül a színpadra, és minden előzetes gyakorlás nélkül olyat imprózik, hogy egyből beveszik a táncosok közé. Végül pedig a szigorú táncintézetet egy olyan műsorral győzi meg, amelyet szintén nem gyakorolt be - hiszen hazahurcolkodott, hogy megmentse tesója autószerelő műhelyét a csődtől, és lemondott álmáról -, ráadásul egy olyan zenére táncol, amit szerelme, a Dj a felvételi előtt nyom a kezébe egy iPhonon, tehát azelőtt még életében nem hallotta.

Oké, rendben a hiteles életábrázolást talán tényleg nem érdemes számon kérni egy táncos filmen, hiszen ezekben a tánc a lényeg. De a Dobd be magad! ezen a téren sem teljesít túl jól, az - én ízlésemnek elég lagymatag - R&B és hip-hop zenékre koreografált táncjelenetekre csak erős jóindulattal lehetne rámondani azt, hogy hatásosak, de azt, hogy profik, még jóindulattal sem.

Ahogy Lauryn az első meghallgatáson táncol, az tényleg béna, amilyen táncstílust pedig a menő bárban elsajátít, azt egy ügyesebb go go-táncos is megcsinálja. Nem kell éveket gyakorolni ahhoz, hogy valaki tudjon mikrofonnal a lába között vonaglani, esernyőket nyitogatni, vagy egy nadrágot szexin levenni. Viszont ezzel a "tudománnyal" valószínűleg eddig nem sokan kerültek még be egy balettintézetbe. Laurynnak sikerült. Mivel az első felvételin azzal utasították el, hogy nem elég nőies, ezért másodjára be dobta magát: egy kicsit több fenékriszálás, na jó, néha egy-egy ugrás, forgás vagy spárga, szexi pillantások - ettől még a legszigorúbb vizsgáztató is ellágyul. Vagy nem?