A U2-tól mindig mindenki tálcán szervírozott csodát vár, amit már úgy uszkve 18 éve nem képesek szállítani, de a legjobban akkor teszünk, ha beletörődünk ebbe. Az írek új lemeze, a No Line On The Horizon sem az évszázad mesterműve, de mindenképpen erősebb és ihletetettebb, mint két elődje volt.

Cseppet sem meglepő, hogy a különböző fórumokon a No Line On The Horizon igen mulatságos netes kiszivárgása óta egymást irtják az írek fanatikus rajongói és ellenzői, vadul vitatkoznak a korai éra megveszekedett hívei a gondolkodás nélkül minden Bono-megnyilvánulást felzabálókkal, gyűlölködnek a frontember khmm, hogy is fogalmazzunk, közéleti szerepvállalásait görbe szemmel nézők, és így tovább. Szeresd vagy utáld őket, a U2 akkor is minden idők egyik legnagyobb és legfontosabb zenekara, így aztán aktuális lemezeik kapcsán mindenki le akarja tenni a garast, ismerje munkásságukat betéve vagy csupán felületesen.

Most akkor jó a No Line On The Horizon vagy sem? Friss lélegzetet véve visszatértek valami olyanhoz, ami évek óta eltűnt a lemezeikből, vagy csupán erőltetett egy lépés előre-két lépés hátra kísérletről van szó? A válasz nem egyertelmű, de a probléma gyökere vélhetően ott keresendő, hogy a U2-hoz hasonló státuszú előadóktól rendszerint mindenki valami egészen különlegeset, olyan évekre szóló kinyilatkoztatást várt, aminek súlya van, utat mutat, kenterbe veri a szép számmal jelenlévő követők tömegeit, és így tovább. Sokan egyszerűen nem képesek megérteni, hogy ötödik iksz felé közelítő zenészektől teljesen felesleges a könnyűzene forradalmát remélni, hívják az illetőt Bonónak, Dave Gahannek, James Hetfieldnek vagy Kovács Jánosnak.

Márpedig ha képesek vagyunk elfogadni azt a tényt, hogy 2009-ben semmi sem hathat úgy a U2-tól, mint annak idején a War vagy a The Joshua Tree, ez a sorrendben tizenkettedik stúdiólemez igenis jó. Rájuk jellemzően kiérlelt, kidolgozott munka, amiben ráadásul érezni valami olyan plusz ihletet, ami az előző két produkcióban, az All That You Can’t Leave Behindban és a How To Dismantle An Atomic Bombban nem feltétlenül volt meg. Konkrétan nehéz megfogalmazni, miben is nyilvánul meg ez a többlet, de az biztos, hogy organikusabb, lélegzőbb, természetesebb, sőt, bizonyos szempontból mélyebb is ez az album, mint azok voltak. Hogy tökéletes-e? Nem az, de nem is kell annak lennie. A U2 már bőven lefutotta a saját tökéletes köreit, az utolsó közmegegyezéses tökéletes lemezük a 18 évvel ezelőtti Achtung Baby volt, és ezen a téren már gyaníthatóan sosem lesz változás.

Kellemesen légies hangulattal indítanak a lemez címadó számában, amit a második verzében egy elég konkrétan Led Zeppelin-ízű gitárszólam turbóz kissé, a hatás azonban megmarad. Az összkép elég nyilvánvalóan a ’90-es évek első felének U2-jára hajaz és nagyon rendben van, akárcsak a következő Magnificent, ahol összekeverhetetlen gitárdallamok és pulzáló basszustémák húzzák az ember száját „na ez az!” mosolyra. A 7 perc felé kúszó, kesernyésen áradó Moment Of Surrender már jobban megosztja majd a híveket, de ettől még Bono szenvedélyes előadása és The Edge minimál gitárdíszítései is ott vannak a szeren. Egy kis világjobbító patetikus felhang persze rejlik a dalban, de aki nem tudja túltenni magát az ilyesmin, az vélhetően világéletében köpködött a U2-tól. Utána viszont kicsit sok a jóból a szintén igen hosszú, 6 perces Unknown Caller, még annak ellenére is, hogy az óóó-zós refrén azonnal megragad a fülben. Fele ennyi is elég lett volna belőle… A vastagon hömpölygő elérzékenyülések után jót tesz a fülnek az energikusabb I’ll Go Crazy If I Don’t Go Crazy Tonight, még akkor is, ha Bono ebben a dalban elsüt pár olyan magasan hozott frazírt, amiket inkább nem kellene erőltetnie, mert kifejezetten kínosak. Akárcsak a szöveg egyes sorai, ezek talán még a Depresszió repertoárjába is beférnének fájdalmas banalitásukkal... Ha viszont ezekre nem figyelünk oda, jól sikerült szerzeményről van szó.

A klipesített Get On Your Boots érdekes választás, ugyanis sem önmagában véve, sem a lemez többi dalához képest nem kiugró. Az egyszerre riffes és elektroeffektes megközelítés kissé a Pop lemezt idézi, húzása és táncolható ritmusa egyaránt van, de ez még önmagában kevés az üdvösséghez. Élőben biztosan jobban működik majd (a pécsi főtéren például, muhaha). Az ismét totálisan zeppelines riffet csatasorba állító Stand Up Comedy akkor már sokkal izgalmasabbra és erősebbre sikerült, bár a virággyerek love-love-love szöveg hallatán az ember előtt azért megjelenik a hawaii mintás ingben feszítő Bono szörnyű rémképe is. Viszont remekül készítik vele elő a terepet a No Line On The Horizon talán legizgalmasabb szerzeményéhez, a FEZ – Being Bornhoz, ami sajátos hangszerelésével, ringató, pszichedelikusan lüktető dallamaival elvarázsol és magával ragad. Egyszerre figyel benne ott a klasszikus U2 és valami egészen más, és ékesen bizonyítja, hogy ha akarnak, akkor bizony még mindig nagyon tudnak. A népdalfeldolgozás White As Snow nem is érvényesül utána annyira, bár a maga egyszerűségében ennek is igéző a hangulata. A Breathe megint rockosabb darab, benne valami halvány kísérlettel arra, hogy hozzanak némi mai tutit is az indie-sen retrós gitártémával, a dal építkezése azonban nagyon hatásos, a refrénről nem is beszélve. A záró Cedars Of Lebanon is ül így levezetésként, amolyan klasszikusan „szép” dal, amiben kiválóan érvényesül Bono hangja.


Összességében nincs szó sem visszakanyarodásról, sem különösebb előrelépésről, a No Line On The Horizon egyszerűen csak egy olyan zenekar új lemeze, akik már mindent elértek, amit lehetett, mindenhol jártak, ahol csak ember járhatott. Enyhén középutas, néhol kissé ellaposodik, de megvannak a maga pillanatai, még ha nem is lesz belőle örök hivatkozási alap. Bármelyik U2-hoz hasonló dinoszaurusztól ennél többet várni illúzió, kevesebbel viszont sokan előrukkoltak már közülük.