Bozsik Yvette táncos-koreográfus-rendező és nő. Is. Munkáiban számos művészeti ág, a hagyomány és újítás kerülnek egymás mellé, sokszínű érdeklődés hatja át őket. A nemrég Lábán Rudolf-díjjal kitüntetett alkotó Lány, kertben című legújabb munkája önéletrajzi ihletésű, is. Ezekről az „is”-ekről kérdeztük a bemutató kapcsán, nőnap alkalmából - is.

Új bemutatódon anyukád is ott volt. Akkor látta először az előadást, vagy követte a próbafolyamatot?

Anyukám részt vett a munkában, sok régi történetet írt a darabhoz és jelen volt a próbákon is. Ő egyébként amatőr színházi rendező, így számára nem szokatlan a téma ilyen jellegű megközelítése, megfogalmazása. Már kaptam olyan kérdéseket az előadás kapcsán, hogy nem érezték-e a szüleim megbántva magukat. Nem, az egész igazából inkább összehozta a családot, anyukámmal jobb lett a kapcsolatom, amióta ez a munka elkészült.

A Lány, kertben kritikai fogadtatása kétfelé választható: a recenzensek egy része terhesnek érzi a személyességét, másik részük pont az eltartást, az iróniát emeli ki.

Én olyan megközelítéssel is találkoztam, amely dicséri benne az őszinteséget. Ennek mértéke biztosan foglalkoztatja az embereket, és talán vitát is indukál majd. Ebből a szempontból mindenképp példaképem Woody Allen és Chaplin. Eddig is minden munkámban magamról beszéltem, csak nem ennyire nyilvánvalóan. Mindemellett azt gondolom, hogy mégsem kell ezt a személyességet olyan komolyan venni, számomra ez is csak egy téma. Persze nekem fontos, de igyekeztem nem meghatódni. Említhetném bármelyik darabom, a Traviata, az Úrnő is önéletrajzi ihletésű volt, hiszen az ember nem tud másból alkotni, csak önmagából. A válaszokat én sem tudom, csak kérdéseket teszek fel, csak saját problémáimat tudom megfogalmazni. Itt ugyanúgy használtam a kiinduló fotót, a saját életemet, mintha egy irodalmi anyag vagy zenemű lenne, ami inspirál. Hogy mennyiben több ez mégis, az az én magánügyem.


Ennek kapcsán mégis felmerül az összegzés vágyának kérdése.

A Playground bemutatóján megkaptam ezt a gyerekkori fotót, és azt hiszem, tényleg csak ennyi. Nincs bennem összefoglalási, visszatekintési kényszer. Ráadásul ha elkezdenék gondolkozni azon, hogy kell-e, illik-e ilyet a pályámnak ezen a szakaszán, azt hiszem, nem csinálnék semmit. Igazából mindig megtalálnak az anyagok, amikkel aztán foglalkozom; nem én keresem őket, hanem ők jönnek hozzám. A Kabaré című darabom például abból keletkezett, hogy Bécsben járva egyszer meghallottam egy zenét. Amikor ez a számomra ismeretlen férfi átnyújtotta nekem ezt a képet, úgy gondoltam, hogy ez is egy sorsszerű dolog.

Ennek a sorsnak mennyire része a nőiség maga, hiszen téged már akkor foglalkoztatott a témák feminin diskurzus felőli megközelítése, amikor ez még nálunk újszerűnek számított.

Az, hogy egy nőnek vannak gondolatai a világról, vagy kérdéseket tesz fel, normális dolog. Női alkotóként viszont tapasztalom, hogy ez egy nagyon kemény szakma. Táncosként még elfogadható a nő, mert esztétikus, szép. Hogy egy táncosnő koreografálni kezd, még beleillik a képbe, hiszen a kettő „közel” áll egymáshoz, de egy szakmai találkozón már kevesen ülünk női koreográfusok. A rendezésnél azonban van egyfajta ellenállás a női rendezőkkel szemben. A Szolnoki Színház kapcsán egyszer felmerült a színházvezetői poszt lehetősége, de nekem inkább egy helyre van szükségem, ahol szabadon művelhetem azt, amit szeretek. Fontosnak tartom a műfaji sokszínűséget, ezzel együtt a többgenerációs színházmodellt, nagyon fontos számomra a gyerekszínház. Nagyon szeretem a kabarét, aminek itthon volt ugyan egy virágkora, mára viszont lenézett műfajjá vált, holott az egyik legnehezebb. Jó lenne egy ilyen jellegű nyitott színházat, állandó műhelyt létrehozni.

Ebben milyen szerepet játszanak maguk a női szerepek?

Az a baj, hogy szerepeket veszünk magunkra. A szerepeken felül, rajtuk kívül próbálok mindent megcsinálni. A legfontosabb az életemben a gyerekem, de az anyaságot ugyanúgy el kell sajátítani, meg kell tanulni, mint a koreografálást. Anyaként is, nőként is, alkotóként is folyamatosan tanulok, és ez a három dolog nem válik külön.

A külföld nyitottsága nem vonzott soha annyira, hogy inkább ott alkoss, telepedj le?

Az, hogy itthon alkossak, azt hiszem, nem olyan fontos számomra, mint az, hogy itthon éljek, hogy a gyerekemhez, a családomhoz közel legyek. Külföldön tapasztalatom szerint nyitottabb a fogadtatás. Romániában sokat rendezek és mindig jól éreztem magam. Az is érdekes, hogy itthon minél több munka van valaki mögött, annál jobban meg kell küzdenie a dolgokért. Igyekszem nem az előítéletek és az elvárások mentén dolgozni, hanem mindig újat keresni; az elvárások mentén haladva maradhattam volna a Természetes Vészek Üvegkalitkájában is. De már nem az vagyok, aki akkor voltam, folyamatosan változom és keresek.

Merre lépsz most tovább?

A következő munkám a Halál és a lányka lesz a Művészetek Palotájában, tehát egészen más jellegű dolog: nagy térben, csak táncosokkal. Tavasszal Gyergyószentmiklóson rendezek egy darabot a Figura Stúdió Színházban. A Kolibri Színházzal koprodukcióban láthatóak a gyerekdarabjaim. A gyerekszínházban az a jó, hogy a gyerekeknél még nem működik az előítélet. Még ha az óvónő vagy a szülő el is mondja előre, hogy miről szól a darab, a gyerek saját, belső érzékével sokkal jobban fogja tudni, sokkal nyitottabban közelít hozzá.

A kisfiad „társszerződ” ezekben a munkákban?

Viszem magammal az előadásokra, próbákra. A gyerekdaraboknál sokat segített, amikor leültettem és láttam, hogy meddig köti le, amit lát, és mikor fordul el. Valamelyik nap nagyon édesen azt mondta nekem, hogy „anya, te olyan jó darabokat csinálsz”. Persze nem tudom pontosan, hogy nála ez mit jelent, de úgy tűnik, hogy a gyerekszínházi vonal jól működik.

Most hétvégén a nőnapot hogy töltöd?

Munkával. A Varázsfuvola után beszélgetés lesz a Művészetek Palotájában, aztán a Nemzeti Táncszínházban is, ahol női alkotók munkáit mutatják be, rajtam kívül Ladányi Andrea, Barta Dóra, Horváth Zsófia és Fóti Jolán részvételével. Vasárnap a Létramesék megy a Táncszínházban. A hétvége így a „több generáció” jegyében, munkával fog telni. Ettől függetlenül mostanában már próbálok figyelni arra, hogy folyamatosan kikapcsolódjam, például filmeket nézek. A Táncművészeti Főiskolán a koreográfusképző tanszékvezetőjeként tanítok, de mellette tanulok is a balettművész mesterképző szakon.

Hogyan viszonyulsz az idő múlásához?

Dolgoztam idősebbekkel a Bacchanáliában és a Bálban, lenyűgöző számomra az idősek jelenléte a színpadon. Fontosnak tartom a Lány, kertben kapcsán, hogy ez nemcsak az én történetem, hanem a főszereplő, Hasznos Dóra élete is. Ő is ugyanazon ment végig a Balett Intézetben, amin én, így tulajdonképpen valahol megismétlődik az ő történetében az enyém. Az idő múlásához pedig igyekszem alázattal viszonyulni. Döbbenettel, alázattal és köszönettel.