- ez a kérdés motoszkál az ember fejében, miközben a háttérben Chris Cornell új albuma, a Scream szól. A Soundgarden és az Audioslave frontembere 45 éves korára rájött, hogy az ő igazi terepe nem a '70-es években gyökerező súlyos rock, hanem az r’n’b-s beütésű, lazán táncos popzene. De ki fogja ezt lenyelni tőle?

Az év kérdése, hogy vajon mi járhatott Chris Cornell fejében, amikor az amerikai r’n’b-pop színtér egyik legbefolyásosabb producere, Timbaland (többek között Justin Timberlake, Madonna, Missy Elliott, Nelly Furtado kollaboráns) segítségével kezdett el dolgozni harmadik szólólemezén. Vajon arra számít az egykori Soundgarden és Audioslave énekes, hogy a korábbiaktól gyökeresen eltérő zenei irányba fordulva visszakerülhet a rádiókba és a zenetévékbe? Netán hirtelen rájött volna, hogy minden, amit eddig csinált, tévedés volt, és a loopokkal, samplerekkel alábúgatott, elektronikus hangzásokra épülő rádiópop az ő igazi világa? A válasz egyelőre ismeretlen, és habár Cornell nyilván mindent jól megmagyaráz majd az aktuális interjúkban, borítékolni lehet: akármit is mond, nem lesz elég ahhoz, hogy megindokolja a Screamet. Ehhez a lemezhez fogható teljesen értelmetlen és semmiből sem következő rituális nyíltszíni öngyilkosságot ugyanis Rob Halford emlékezetes Two projectje óta nem látott a rockszíntér.

Az eddigi Cornell szólóalbumokból is egyértelműen lejött, hogy az énekes egymagában nem azt a súlyosan búgó-zúzó riffekkel és kolosszális ordításokkal ellátott rockzenét akarja játszani, amivel ismertté vált, amit önmagában simán el lehet fogadni: a 2007-es Carry Onnal sem a nyugissága, hanem a dögunalmassága volt a probléma. A Scream azonban ehhez a lazább vonalhoz képest is brutális váltás. Hihetetlen, de igaz: ez a lemez szinte semmiben nem különbözik a zenetévék képernyőjén futó jellegzetesen műanyag hangzású fekete és néhol enyhén latinos beütésű popzenéktől, ugyanazok a hangszerelési megoldások, dallamfordulatok köszönnek vissza a dalok egy részében, amilyeneket mondjuk Justin Timberlake-től vagy Beyoncétől várna az ember. Sőt, Chris gyökeresen újszerű törekvéseit jelezve Timberlake még háttérvokálozik is a Take Me Alive című dalban… Most komolyan, erre mit lehet mondani? Akárcsak minden zenésznek, Cornellnek is szíve joga szélesíteni saját zenei horizontját, beleugrani új dolgokba, kísérletezni, de az meg a közönségé, hogy ne legyen képes elfogadni ezt a pittyegő-kluttyogó elektro-hatásokkal, gépi ütemekkel, idegesítő énekeffektekkel megberhelt langyos, seggriszálós valamit attól az embertől, aki Slaves & Bulldozersekkel, Mailmanekkel, Times Of Trouble-okkal vált a ’90-es évek egyik meghatározó rockfrontemberévé. Még akkor sem, ha önmagában véve egyébként az anyag a maga műfajában nem rossz, akadnak jól megformált dallamok akár a Time-ben, akár a klipnóta Screamben, akár a Climbing Up The Wallsban, de ezeket is megöli a rettenetesen takony, műanyag hangszerelés.


A gond tehát nem Chris hangjával van: habár közhelyszámba megy, mennyit vesztett fényéből ez az egykoron megbabonázóan erőteljes, ráspolyos orgánum, azért még mindig ott rejlik benne az a bizonyos X-faktor, ma is képes olyanokat énekelni, amikre felkapja a fejét az ember, de akkor is sokkoló a jól ismert fordulatokat ebben a zenei környezetben visszaköszönni hallani. Amikor pedig innen-onnan beúsznak a különböző komputerizált vokáleffektek, az egyszeri Soundgarden rajongónak tényleg kedve lenne a méregpohár után nyúlni… Összességében csak a záró Two Drink Minimum mozdít valamit a mérlegen: ez egy hangulatosan füstös, bármélyi soul/blues nóta herflivel, szépen rezgő gitárhangokkal és szolidan gurgulázó Hammonddal a háttérben, bár ez is inkább Amy Winehouse repertoárjába kívánkozna, mintsem Chrisébe. Mindenesetre jót tesz a megviselt idegrendszernek az album legvégén…

Nem hallgathatatlan, csak teljességgel értelmezhetetlen ez a lemez. Itt bizony szó sincs megújulásról, Chris Cornell eddig nem ismert oldalainak feltérképezéséről, szimplán csak egy esztelen, rettenetesen ostoba váltásról. Akik a múltja miatt kedvelik az énekest, pár kivételtől eltekintve csak leforrázottan lesnek majd ki a fejükből, hogy mi ez, a Justin Timberlake rajongók pedig ugyanúgy magasról tesznek majd Cornell fejére, mint eddig. Sőt, a popközönséghez el sem fog jutni a Scream, a mai korszellembe ugyanis nem fér bele, hogy egy 45 éves ember egyik pillanatról a másikra ömleni kezdjen a zenetévékből, a rádiókból és bekerüljön a különféle színes magazinokba. Vagyis ez tényleg halálugrás a nagy semmibe, ahonnan elég nehéz lesz később visszakapaszkodni. Minimum egy Soundgarden újjáalakulás kell majd hozzá…