Természetes Vészek Kollektíva és Gergye Krisztián ismét a Mu-ban, új bemutatóval. Gyomorforgató, felháborítóan egyszerű, durván öklöző, talajba döngölő gyászszertartás. Leszták Tibor a Mu színház nemrég elhunyt igazgatójának emlékére.

AVÉR-REFLEX olyan színpadi közeg, amelyben a fizikai állapot, mint axióma, megkérdőjeleződik. Kísérlet, mely műként jelenik meg, s a színpadtérben előadássá válik. „Nem könnyű elkezdeni beszélni önmagamhoz, nem könnyű kettéválni, ha ebben csak magamra számíthatok, kimenekíteni, evakuálni az öntudatot egy biztonságosabb helyre, mint ahol most tartózkodik. Legalább egy rövid időre, egy kísérlet erejéig megkockáztatni a lemondást minden támogatásról és mentőkörülményről” (Hajas Tibor)- virít a szórólapon. 

A társulat alkotásait figyelve, nekem mindig az jut eszembe – mi jöhet még? A művészet eszközei lehetnek-e határtalanok? Ízlésen és pofonokon túl vagy övön alul?

Nem kétséges, hogy Árvai, ez az inka főpap, mágikus művész. A szertartáshoz mindenképpen szüksége van a nézőközönségre, mert otthon, a konyhában, vagy nézők nélkül nem jól mutat az emberáldozat. Kell a nyilvánosság, hogy a dolog komoly legyen. A nézőtér négyzetes formában kirakva, mint egy piramis: balról a nézők, középen az oltár, jobbról a nézők - és hogy senki ne menekülhessen ki az előadás alatt, a tér harmadik végét a műszaki bázis zárja le, akik az alkotók is: Árvai György, és „pap társai” Imre Zoltán, Szirtes Attila. 

A Mu színház átalakult. A nézőteret transzformálták, csak ma estére. Fejünk felett Damoklesz kardjaként lefixált monitorok figyelnek. Benne kép, egy urna – és felirat: Leszták Tibor emlékére. Leszták Tibor, aki a Mu színház létrehozója, s az alternatív művészeti élet oszlopa volt, az elmúlt év karácsonyán távozott az élők sorából. Ő és a Vér-reflex? - kalapál bennem a kérdőjel, s próbálok ráhangolódni a…..A jelen előadás – kísérlet, hangzik el a hangfalakból. Nem maga az előadás, hanem a tárgya, az ember, az élők, mi, de most a színház kedvéért, maga Gergye Krisztián. A Társulat darabjai rítus-performanszok, - néhol igenis déja vu kivitelezéssel - ami már az együttes Trilógiájában is nyíltan megjelenik: Legyen az öngyilkos merénylő, vagy önként vállalt japános éhhalál. 

Direkt szakralitás – már megszokhattuk. Van oltár s a feláldozandó élet, mi nézők vagy mostani előadók – egyre megy. Publikus mészárszék. Vér-áldozat-szeánsz. Kellünk hozzá mi laikusok is, a Panem et circenses kesernyés szellemében, a kenyeret és cirkuszt örök törvénye miatt! Első lépésként – a kísérleti alany, Gergye Krisztián vérvétele, majd a tér körbevizelése, ahogy ezt az állatoknál megszokhattuk – most vérrel. Térfoglaló beszéd. Most is van itt oltár, böllérkés, orvosi műszerek, és jó kis fekete anyaföld. Gergye a középen fekvő koporsó-színpadon, és körülötte játszik. Mindent bedob, maga köré tekert tízméternyi géz alá tett zacskók, - amit már tudunk, hogy mik lesznek - vér, húgy, máj, szív, vese, és még ki tudja mik jönnek-törnek-fröccsennek elő – nem meglepőek. 

A matéria dala, ami azt üvölti, „te is így fogsz megdögleni”-t azonnal ledobom magamról. Az ember nem csak matéria, a szellem ami továbbél, az emlékezés, ami már más dimenziókba emeli azt, aki eltávozott közülünk, vagy egyszerűen csak: a szellem diadala a matéria felett. Az előadásmód is néhol enyhén szólva szájbarágós: Ha durvának akarták az alkotók, a durvát is lehet vezetni, ívet adni a befogadáshoz, a honnan-hová-hoz, hiszen az elrettentőnek is lehet „költészete”. A monitorokon időnként a német „művész-különcök” képviselői jelennek meg, s részletek hangzanak el ezekből a művekből – németül, amivel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni. Lehet, hogy bennem van a hiba, de egy textúra elhangzását én mindig komolyan veszem, vagyis fontosnak vélem - érteni. Talán négy év német tanulás után újból beiratkozom egy nyelviskolába, hátha legközelebb nem maradok le a csattanóról. 

Pilinszky 1974-ben publikált szavai lüktetnek a füleimben: A meghökkentés kora lejárt. A 21. században lehet még meghökkenni valamin? Én azt a korszakot várnám, ahol: „ ..világunkban nem a csúfság a rejtélyes, hanem újra és újra a szép….mint legfőbb rendezőelv.” Kínzó „nevetés” fojtogat a látvány s az események láttán, s az kattog az agyamban, vajon szegény Leszták Tibor ehhez mit szólna? Én azért még fekete napszemüveget is osztottam volna, hogy még sötétebbnek lássuk nem csak a színpadon terjengő látványt, de magát a szemben ülő embertársaimat is.

Mi volt az esti élményem? Konklúzió: Egy emberáldozatot láttunk, ahol a végén a médium, Gergye Krisztián, miután levetkőzött, kiizzadt és bemocskolódott, szívét jelképesen kivágták, az előadás végén mégiscsak szabadon elpárologhat a zuhanyozóba, hogy a bőrére kent sarat, vért, hányadékot, vörösbor-nyeledéket, földet, disznómájat, hamut és izzadtságot magáról lemossa. 

Árvai és műszaki segítői vezették a szertartást. Kőből hasított belezőkések helyett most a kompjútert kezelték. A képernyőkre vetített néma kérdésekkel metszették ki az önkéntes áldozat, Gergye szívét, s a miénket. Közben nézték az előadást állukat feltámasztva, pohárból kávét kortyolva, szemöldöküket felvonva: vajon önkívületi transzba fordult-e már a médium, ki palackból bort vedelt a saját halotti torján? A finálé felé elbizonytalanodtam, mit is viszek a lelkemben hazafelé: keresem, de nem találom.
A performansz végén egy Schubert-dal hangzott el a Téli utazás-ból: A kintornás (Der Leiermann). Kedv, szenvedély? Nem volt. Helyette volt nedv, szenvedés, kín és torna.