Természetes Vészek Kollektíva és Gergye Krisztián ismét a Mu-ban, új bemutatóval. Gyomorforgató, felháborítóan egyszerű, durván öklöző, talajba döngölő gyászszertartás. Leszták Tibor a Mu színház nemrég elhunyt igazgatójának emlékére.

A társulat alkotásait figyelve, nekem mindig az jut eszembe – mi jöhet még? A művészet eszközei lehetnek-e határtalanok? Ízlésen és pofonokon túl vagy övön alul?
Nem kétséges, hogy Árvai, ez az inka főpap, mágikus művész. A szertartáshoz mindenképpen szüksége van a nézőközönségre, mert otthon, a konyhában, vagy nézők nélkül nem jól mutat az emberáldozat. Kell a nyilvánosság, hogy a dolog komoly legyen. A nézőtér négyzetes formában kirakva, mint egy piramis: balról a nézők, középen az oltár, jobbról a nézők - és hogy senki ne menekülhessen ki az előadás alatt, a tér harmadik végét a műszaki bázis zárja le, akik az alkotók is: Árvai György, és „pap társai” Imre Zoltán, Szirtes Attila.
A Mu színház átalakult. A nézőteret transzformálták, csak ma estére. Fejünk felett Damoklesz kardjaként lefixált monitorok figyelnek. Benne kép, egy urna – és felirat: Leszták Tibor emlékére. Leszták Tibor, aki a Mu színház létrehozója, s az alternatív művészeti élet oszlopa volt, az elmúlt év karácsonyán távozott az élők sorából. Ő és a Vér-reflex? - kalapál bennem a kérdőjel, s próbálok ráhangolódni a…..A jelen előadás – kísérlet, hangzik el a hangfalakból. Nem maga az előadás, hanem a tárgya, az ember, az élők, mi, de most a színház kedvéért, maga Gergye Krisztián. A Társulat darabjai rítus-performanszok, - néhol igenis déja vu kivitelezéssel - ami már az együttes Trilógiájában is nyíltan megjelenik: Legyen az öngyilkos merénylő, vagy önként vállalt japános éhhalál.
Direkt szakralitás – már megszokhattuk. Van oltár s a feláldozandó élet, mi nézők vagy mostani előadók – egyre megy. Publikus mészárszék. Vér-áldozat-szeánsz. Kellünk hozzá mi laikusok is, a Panem et circenses kesernyés szellemében, a kenyeret és cirkuszt örök törvénye miatt! Első lépésként – a kísérleti alany, Gergye Krisztián vérvétele, majd a tér körbevizelése, ahogy ezt az állatoknál megszokhattuk – most vérrel. Térfoglaló beszéd. Most is van itt oltár, böllérkés, orvosi műszerek, és jó kis fekete anyaföld. Gergye a középen fekvő koporsó-színpadon, és körülötte játszik. Mindent bedob, maga köré tekert tízméternyi géz alá tett zacskók, - amit már tudunk, hogy mik lesznek - vér, húgy, máj, szív, vese, és még ki tudja mik jönnek-törnek-fröccsennek elő – nem meglepőek.
A matéria dala, ami azt üvölti, „te is így fogsz megdögleni”-t azonnal ledobom magamról. Az ember nem csak matéria, a szellem ami továbbél, az emlékezés, ami már más dimenziókba emeli azt, aki eltávozott közülünk, vagy egyszerűen csak: a szellem diadala a matéria felett. Az előadásmód is néhol enyhén szólva szájbarágós: Ha durvának akarták az alkotók, a durvát is lehet vezetni, ívet adni a befogadáshoz, a honnan-hová-hoz, hiszen az elrettentőnek is lehet „költészete”. A monitorokon időnként a német „művész-különcök” képviselői jelennek meg, s részletek hangzanak el ezekből a művekből – németül, amivel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni. Lehet, hogy bennem van a hiba, de egy textúra elhangzását én mindig komolyan veszem, vagyis fontosnak vélem - érteni. Talán négy év német tanulás után újból beiratkozom egy nyelviskolába, hátha legközelebb nem maradok le a csattanóról.
Pilinszky 1974-ben publikált szavai lüktetnek a füleimben: A meghökkentés kora lejárt. A 21. században lehet még meghökkenni valamin? Én azt a korszakot várnám, ahol: „ ..világunkban nem a csúfság a rejtélyes, hanem újra és újra a szép….mint legfőbb rendezőelv.” Kínzó „nevetés” fojtogat a látvány s az események láttán, s az kattog az agyamban, vajon szegény Leszták Tibor ehhez mit szólna? Én azért még fekete napszemüveget is osztottam volna, hogy még sötétebbnek lássuk nem csak a színpadon terjengő látványt, de magát a szemben ülő embertársaimat is.
Mi volt az esti élményem? Konklúzió: Egy emberáldozatot láttunk, ahol a végén a médium, Gergye Krisztián, miután levetkőzött, kiizzadt és bemocskolódott, szívét jelképesen kivágták, az előadás végén mégiscsak szabadon elpárologhat a zuhanyozóba, hogy a bőrére kent sarat, vért, hányadékot, vörösbor-nyeledéket, földet, disznómájat, hamut és izzadtságot magáról lemossa.
Árvai és műszaki segítői vezették a szertartást. Kőből hasított belezőkések helyett most a kompjútert kezelték. A képernyőkre vetített néma kérdésekkel metszették ki az önkéntes áldozat, Gergye szívét, s a miénket. Közben nézték az előadást állukat feltámasztva, pohárból kávét kortyolva, szemöldöküket felvonva: vajon önkívületi transzba fordult-e már a médium, ki palackból bort vedelt a saját halotti torján? A finálé felé elbizonytalanodtam, mit is viszek a lelkemben hazafelé: keresem, de nem találom.
A performansz végén egy Schubert-dal hangzott el a Téli utazás-ból: A kintornás (Der Leiermann). Kedv, szenvedély? Nem volt. Helyette volt nedv, szenvedés, kín és torna.
Mu színház - Bemutató
Alkotók: Árvai György, Gergye Krisztián, Imre Zoltán, Lenz Tünde, Parabryo, Szirtes Attila, Szűcs Edit, Simon Heath/Atrium Carceri