Huszadik születésnapját ünnepli a Közép-Európa Táncszínház a 10 éves Trafóban. A vendégjáték különlegessége, hogy két meghívott fiatal koreográfusnak, Pataky Klárinak és Virág Melindának ugyanarra a hat táncosra kellett egy-egy művet komponálni.

Emblematikus névváltozásnak lehettünk tanúi 1989-ben. A Népszínház Táncegyüttes új vezetéssel, új koncepciókkal immár Közép-Európa Táncegyüttesként lépett fel a budapesti, és magyarországi színházi és táncos palettára. Az idei év alkalom mind az együttes, mind a közönség számára, hogy visszatekintsen, magába merengjen és a jövő felé pillantson. 

A jelenleg Szögi Csaba vezette társulat valóban megragadja e jeles időpont adta lehetőséget, hogy kicsit összefoglalja, mi is történt velük, és általuk mi bennünk az elmúlt kétszer tíz év során. Az első tízes után is, és most is könyvet adtak ki a színpadra állított munkákról, a társulatról, a művészekről. Emellett a Bethlen Kortárs Táncműhely, a társulat központja is különféle alkalmakkal hív bennünket a közös ünneplésre. Természetesen egy táncszínházi csapat ünneplése nem maradhat el előadás, közönségtalálkozó nélkül. Mind a helyszín, mind a választott koreográfiák pozitív irányba mutató jelek, és nagyon árulkodóak a KET alapvető koncepcióiról. 

Bármilyen meglepő, az évfordulóra szánt esteket nem az együttes budapesti központjában mutatták be, hanem a Trafóban. Szó szerint bemutatva, mert, milyen öröm, ezek az estek bemutatói voltak két koreográfus munkájának: Pataky Klárinak és Virág Melindának. Szép gesztus, amikor egy együttes, egy társulat, egy közösség „előre”, a jövő felé emlékezik. Amikor az új, vagy legalábbis újabb generációnak ad teret, hogy kipróbálhassa magát, alkothasson, bemutathasson. 

Lehetett volna jól bevált koreográfiát elővenni, vagy legalább egy megismert, a táncosokkal összeszokott alkotót. Hál’ Istennek, hogy a KET ennél sokkal merészebb. Vállalta, hogy minden szervezési gondot levesz a koreográfusok válláról, cserébe egyet kértek, hogy a két művész ugyanazzal a hat táncossal álmodja színpadra a művét. Ez az ötlet a táncosoknak is lehetőséget adott, hogy megmutatkozzanak több oldalukról. 

Az est két koreográfiája azon kívül, hogy az előadói ugyanazok a táncosok voltak, két eltérő utat, mozgásvilágot, személyiséget tükrözött, gazdagítva a külön-külön sem csekély élményanyagot. Míg Pataky Klári koreográfiája (Valami történ(e)t) a nagyon szigorú megszerkesztettségből építkezett, addig Virág Melinda darabjában (Szájbanforgó) inkább az erőteljes impulzusok, a groteszk helyzetek és a színházi szituációk domináltak.
Bár az előbbi munka nagyobb tapasztalatot sugárzott magából, számomra a második mégis némileg izgalmasabb volt, talán éppen azért, mert esetlenségei és esetlegességei az útkeresést, az új felé kutakodást jobban ki merték hozni a nézők elé. 

Persze, sem az alkotók, sem a felkérők nem versenynek szánták a két koreográfia közös szerepeltetését, így én sem lovagolok tovább ezen az úton. De mi is történ(e)t ott a Trafóban?
Pataky Klári táncában a szereplők nem igazi szereplők voltak, sokkal inkább sakkfigurák, melyet a jelmezek markánsan is hangsúlyoztak: nem láttunk mást, csak feketét és fehéret. Az előadásban pillanatnyi, valószínűleg emlékpillanatok villantak fel újra és újra. 

Szinte mindegy, hogy melyik fiú vagy melyik lány táncolta a mozdulatsort – a lényeg az a rövidke találkozás, mely megtörtént újra és újra közöttük. Mint említettem az előadás nagy erőssége a nagyon szigorú megszerkesztettség – a színpadon úgy mozogtak a táncosok, mint hangversenyműben a szólamok: hol párhuzamosan, hol kánonban, hol teljesen külön dallamot játszva. Mind hálásak lehettünk, hogy a három fiú, három lány felállás nem a konvenció szabálya szerint alakított három pár vagy három a hárommal szemben öltött alakot. Szólók, duók, hármasok, négyesek együttmozgása, a tér adta lehetőségek teljességében. 

A koreográfusnő bebizonyította, hogy nagyon ért a tánc zeneiségéhez, melyet kihangsúlyoztak a választott zenék is (az egyik zeneszerző Gorecki volt): érett koreográfusra vall az, aki játékba tudja hozni a táncosokat a zeneművel, független résztvevővé téve így a zenét. A darab hangsúlyait adták a csendben végzett mozdulatok, az élő sikolyok. Az előadás címébe rejtett kulcs, az ismétlődő és kilassított mozdulatok, valamint a nagyon markáns fényhasználat vezetett bennünket, nézőket, abba a bizonytalan érzésbe, hogy kéne találnunk valamit, valami lényegeset, valami fordulópontot, ám ezt mégis mintha folytonosan elveszítenénk, ahogyan a táncosok is egyik pillanatról a másikra tűntek el a fényből a sötétbe. 

Problematikusnak egy dolgot éreztem az egész megfogalmazásból: épp ez a nagy általánosítás és sarkítás (nincsenek jellemek, nincsenek színek) oly idegen azoktól a lényeges „valami történt” intim pillanatoktól, amiknek megfoghatatlansága került az előadás középpontjába. Maguk a táncosok is kívül maradtak ezeken a történéseken, bár mozdulataikkal talán keresték azt a bizonyos pillanatot, személyiségüknek, arcjátékuknak nem lett részévé sem az emlék, sem az emlék hiánya. 

Virág Melinda alkotása talán közelebb állt a táncszínházként megfogalmazott műfajhoz. Ehhez tárgyi segítői is akadtak: díszletek, jelmez, és a sok-sok tányér. Persze önmagukban a tárgyak még nem teszik színházzá a színpadot. A fiatal koreográfusnő azonban a táncosok mozgásvilágát is el merte mozdítani a tánctól a hétköznapi illetve a groteszk irányba. A darab alatt sokszor a szereplők épp a tárgyi kellékek súlya alatt rogyadoztak, vagy a díszletként szereplő óriás asztal alatt görnyedeztek. Virág Melinda nevével legutóbb a Szóló-Duó Fesztiválon találkozhattunk, ehhez képest nagy falat lehetett a számára hat táncost mozgatni a térben. Néha ez meg is látszott az előadáson – sokszor egy-két szereplő kimerevedett, leült, magában is díszletté vált, amíg a többiek mozogtak.
Érdekes témaválasztás egy koreográfus részéről, hogy az emberi testrészek közül a szájat választja, hogy az emberi lét összetettségéről „beszéljen”. Voltak nagyon szellemes ötletek, a játék a tányérokkal néha kifejezetten izgalmas volt, de akadtak megoldások, amelyek túl direktek voltak számomra. A szájból-szájba csurgatott víz, egymás ajkainak feszítgetése sem feszültséget, sem humort nem tudott az előadáshoz tenni. 

A Szájbanforgó, úgy gondolom, remek kiindulási pontokat tartalmaz, de szükség lenne még egy kicsit faragni rajta. Amíg a zörejek, hangeffektusok, maga az improvizált zene nagyon jól illettek a témához, a jól eltalált színházi szituációkhoz, addig a tisztán táncos betétek számomra üresen lógtak az egészben. Hiszem, hogy a Közép-Európa Táncszínház egy olyan hely, ahol úgy is dolgozhat egy alkotó, hogy nem kell kényszerűen azt érezni, valamilyen szép táncos koreográfiát muszáj belekomponálni az előadásba.