A Nemzeti Táncszínház refektóriumában „Merengők” címmel a PR-Evolution tánccsopot új bemutatójában a szecesszió világába érkezünk. Régi világ új köntösben Alfons Mucha, a szecesszió nagymestere segítségével. Emberi kapcsolatok szövevényeit szemlélve a századelő monokliján át. Időutazás a mába.

Nemes Zsófia és Alfons Mucha érdekes párosítás. Merengek azon, hogy a szecesszió világához és egyáltalán Mucha életművéhez táncos-koreográfus hozzányúlt-e valaha. Merengők címen négy lányra és három fiúra komponált mű szövevényes szecessziós fonalat indított bennünk, akik részt vettünk ezen az estén. A Nemzeti Táncszínház refektóriuma a maga intimitásával s családias hangulatával már régen belopta magát a szívembe. 

Ma este még erőteljesebben. Ebben a viszonylag kis térben a hely szelleme, a falak a múlt s a jelen találkozása a levegőjében van. A lecsupaszított fal most igazán illett a Merengők című koreográfiához. A fehér balettpadló, a festett falak, a háttérdrapéria kiaknázása kiváló gondolat volt. A cseh szecesszió nagymestere, egy méltatlanul elfelejtett művész, aki színházi díszletfestő, kastélydekorátor, szőnyegek, bélyegek, ékszerek tervezője, bútorok készítője, reklámplakátok mágusa volt most a refektóriumban érezte otthon magát. Ebben a fehér szűzies térben, ahol a földre hajított fehér leplek összehajtott állapotban várják a sorsukat. 

A kezdés előtt mindenki körülpásztázhatja a teret, az ódon csillárokat az oszlopok s a falak freskóit. Kissé zavart, hogy a férfi táncosok kikukucskálnak, hogy ki jöhetett el az előadásra, melegítettek, egy szóval kint is voltak s bent is, szerintem a színházi tér szentségéhez ez méltatlan kezdés volt. Így a tér nehezen tudott transzformálódni bennem. A hosszú szoknyákban és széles csípőövvel, félmeztelen férfi táncosok állnak be, a rendezői jobb oldal a hölgyeké, felettük maga Mucha a projektoron – képeivel, bal oldalon erotikus felhanggal a női táncosok félmeztelen háttal. 

Aki nem készült fel a műsorfüzettel, vagy ajánlókkal, a férfiak jelmezét összekeverhette II. Ramszesz egyiptomi udvarával. Már az első képekben felsejlik a gondolatiság: A három férfi táncos nem csak a jelmezében, de mozgáskultúrájukban is feminin. Nemes Zsófia megpendíti ezt a húrt: a női és férfi szexusok felbomlását, talán meglátta Mucha szemüvegén át korunk liberális gondolkodását. A cseh mester feminista világába hatolunk, ahol a vonalak, indák, ornamentikák túlhangsúlyozása a tét, mint egyébiránt a szecesszió céljaként. Nincsenek szólók, de pas de deux-k sem, egy hatalmas festőecset elnagyoló mozdulatában az alapréteg tárul elénk. 


A hét táncos „egynemű” formavilágában még el sem válnak a férfi-női tulajdonságok, sőt még a viszonyaik sem. Szecessziós tánc-vonalak mentén indulhat el a nézői befogadásunk. A kis tömegformákra épülő koreográfiában izzik valami, vihar előtti csend: a viszony-indák tekeredése, az érzelmek visszafojtottsága. Nem érzek történetet, egy kibontakozó akció-dikció bonyolult világát, csak embereket és formákat, mert most ez a lényeg, a kavargó gesztus- és mozgásnyelvbe rejtett érzelmi viszonyok feltárása. Lassan kiviláglik a koncepció, a koreográfus megérezte a szecesszióban rejlő gondolatiságot: a szabadon áramló, kavargó formák előtérbe helyezését a geometria szigorúsága ellenében. 

Ez végighalad a táncműben. Mint korunk elhidegültsége, a kapcsolatok széthullása, a be nem teljesült szerelmek is. A rejtett viszonyok felszínre kerülnek, kettősök alakulnak, kéjvágytól éhes férfiak a leányokra „rontanak”, (letolt nadrágban egy táncos kielégületlenül marad). A nők rezzenéstelen arccal reagálnak, egy lány egyedül marad egy árva reflektor fényében s néma tanúként nézi végig ezt az egészet. Itt a harapások, kezek simogatása, kígyózó ölelések sem valóságosak, hanem stilizáltak, mint egy jól megszerkesztett mucha-i plakát. Muszáj megemlítenem a film készítőjét. A szemben lévő, magasra helyezett kivetítőn Mucha képeit láthatjuk. 

Apró részletein, mint egy nagy szem, minden filmkocka lassú svenkekkel halad lépésről-lépésre, s az egész darab alatt ezek a képek a fehér balettpadlón is megjelennek a táncosok talpai alatt.
Ahogy a szecesszió is finom tiltakozás volt a gyáripar, a tömegtermelés embernyomorító személytelensége ellen, s ahogy akkor, most ez az előadás is mintha kiáltana az alkotói szabadságba s tevékenységbe vetett hittel, ami átformálja a környezetet. Nemes Zsófia megérezte ennek súlyát, a koreográfián átviláglik egy sóhaj: az ember fontosságát, egymás viszonyainak értékelését és újra gondolását. Hálás témához nyúlt, a mozgás képi megformálása inkább szobrászéhoz hasonlít, és kézműves agyagként formálódik a táncos a kezei között. 

A koreográfia egészében jó, a kesze-kusza fonalak, s ornamentikák dinamikus vonalvezetése három dimenzióban a testen áthatolva egészen groteszk megfogalmazása ennek az érzéki feminin világnak. Hol uniszónónak induló csoportmozgások és ezek frázisainak ismétlése és variálásában William Forsyth-i ízt érezni. Egyes földről induló táncok felépítése és fragmentált építkezése Nagy József világához hasonlít. A dramaturgiai megközelítést túl finomnak éreztem, a megjelenítés ívét, a honnan-hovát jobban ki kellett volna domborítani, de ez nem csökkentette az előadás értékét. 

A koreográfus megérezte, ami Mucha hagyatéka: Egy idealizált világ, ahová egy érzékeny lélek mindig menekülhet, akár képeket, szobrokat nézeget, vagy irodalmi műveket olvas. A művészet nyelve erre is alkalmas volt, és ma is az, hogy hasson, és sokszor szemben álljon a kor brutalitásaival. Éppen ezért Mucha világa is kortalan menekülés, hiszen maga a szecesszió is ezt jelenti: kivonulni, elszakadni. megnyugvást sugall, és növeli a szépségbe, kiegyensúlyozottságba, békességbe vetett gyakran megrendülő hitünket. Véletlen egybeesés vagy tudatosság? Alfons Mucha művei március 20-tól megtekinthetőek a Szépművészeti Múzeumban.