Badár Sándor humorista Horváth Jánossal közösen írt könyvéről beszél. A Közép-európai Kalandok egy trilógia harmadik része.
Európai történettel akarta befejezni Badár Sándor és Horváth János azt a trilógiát, amelyet a Jappán és az Ámerika című könyvvel kezdtek, európai kalandjaik vannak bőven, hiszen fiatalként amikor csak lehetett, utaztak.„Európa lakói az 1970-es évek közepén igen komoly vándorlásba kezdtek: a németek hozzánk jöttek, mi mentünk a bolgárokhoz, a lengyelek mentek mindenkihez” - nyúl vissza a könyv gyökereihez Badár Sándor, Horváth János pedig hozzátette: Szentesről meg mindenki disszidált.
A színész-kutyaszánhajtó Horváth János - aki már gyerekként Szentesen Badár Sándor barátja volt - azt mondta, ösztönösen kezdtek utazgatni külföldre, persze a szocializmus korlátozott lehetőségein belül. A könyv az 1978 és 1992 közötti kalandjaikat meséli el Csehszlovákiában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Lengyelországban, Romániában, valamint Olaszországban és Franciaországban. Az utolsó rész az 1992-es albertville-i téli olimpiáról szól, ahol ők ketten kutyaszánhajtásban Magyarországot képviselték.
„Élveztük a szabadságot, hogy messzebb mehetünk, mint a Szentes vége tábla” - mondta az utazási szenvedély okairól Badár Sándor.
A Jappán című könyv (2005) az 1987-ben a távol-keleti országban tett útjukról szól, az Ámerika, avagy a véredény nyomában (2007) pedig azokat a flúgos kalandokat összegzi, amik akkor estek meg velük, amikor a Cadillacen Amerikán átutazó Fábry Sándort és Wahorn Andrást szakértőként elkísérték.
Horváth János megfogalmazása szerint a trilógia műfaja stand-up könyv és előttük ismeretlen kategória volt, hogy a szerzők egymás szavába vágva, sztorizgatva meséljenek el valamit egy végtelen folyamban, amelyben az olvasó - a megjelölés hiányában - sokszor nem is tudja, éppen ki beszél.
„A Jappánt először hagyományos formában kezdtük írni, de nem működött a dolog, mert megölte a stílust. A stand-up írás legnagyobb problémája, hogy az agy lehagyja a kezet, így átváltottunk a diktafonos formára” - idézte fel Horváth János.
Badár Sándor hozzátette: a Jappánt öt „leüléssel”, diktafonos felvétellel csinálták meg, két hét leforgása alatt szinte kész volt a könyv, bár utána egy kicsit még fésülni kellett rajta. Ezekben a könyvekben közös vonás, hogy egyetlen sor leíró rész sem szerepel bennük, mint ahogy párbeszéd sem, „de egyre inkább ráéreztünk arra, mitől lehet mégis szórakoztató”.
A mostani könyv készítésénél váltottak, mert közép-európai kalandjaikat élőben, közönség előtt tesztelték és rögzítették, tíz ilyen felvételből a sikeres részek maradtak meg, tehát azok, ahol nevettek az emberek. Az így megszületett kéziratot aztán „felezték”, mivel túl hosszú lett volna, és „megfeküdte volna a röhögő magyar olvasók gyomrát”.