Csányi Sándor neve vonzza a közönséget. A rajongóknak szerencséje van: sok helyen, sok szerepben látni, akár filmvásznon, akár színházban. De nemcsak miatta érdemes, mondta a több díjjal kitüntetett színész, aki az Apacsok kapcsán az igazságot kutató rendező mellett az egykori besúgót is alakítja. Talán valamit a nézőnek is ad a színészet hullámvasút-„játéka”, ami neki az egész élet – nekünk pedig annak minimum egy kis szelete.

Az Apacsok kapcsán felmerül a kérdés, hogy mit jelenthet a „múltfeldolgozás” a generációd számára?

Azt hiszem, mi már nem vagyunk személyesen érintettek ebben. Nyilván az ember addig nem foglalkozik valamivel, amíg nem érintett benne személyesen. Németországban jó módszer volt, hogy a rendszerváltás után nyilvánosságra hozták az adatokat, lement az összes botrány, és lehetett tovább élni. Nálunk érdekfüggő, hogy mi mikor derül ki, ezzel nem nagyon értek egyet. De engem inkább a történetek emberi része érdekel, hogy én hogyan viselkedtem volna. Illetve milyen az, ha valaki megtörik, milyen cipelni a bűnt, amit nem mondhatunk el senkinek.

Miért érdemes mégis foglalkozni a rendszerváltás előtti időkkel?

Az igazság az, hogy a nem közvetlenül érintettek egyre megbocsájtóbbak, elnézőbbek. Beszélgettem másokkal is erről. Nagyjából mindenki azon a véleményen van, hogy ilyen helyzetben, ha bevitték volna, aláírt volna bármit, csak hogy kiengedjék. Az ember nem akar megrohadni húsz évesen egy börtönben, van felesége, gyereke, élete. Pláne, ha nem tűnik olyan veszélyesnek az egész. A beszervezésnek persze számos trükkje volt. Abban a rendszerben ezeket a bűnöket követhette el valaki, más rendszerben meg másokat, és az akkori lakosság nagy része érintett ebben, nagyon sokan voltak beszervezve. Az áldozatok szemszöge persze megint más, de nekem nem volt soha ezzel kapcsolatos történetem. Török Feri rendezőként érzékenyebb az aktuális problémákra. Másrészt azért kezdett el foglalkozni ezzel a témával, mert a gyerekei elkezdték kérdezgetni dolgokról, amikre nem tudott választ adni.

A kisfiadnak fogsz valamiről mesélni?

Voltam még úttörő, kisdobos, tanultam oroszt, de mi már nem érzékeltük az elnyomást. Inkább a romantikus, játékos dolgok maradtak meg. Arra emlékszem, hogy az április negyediki mozgalmi indulóban benne van a szovjet sereg győzelme, és azon elgondolkoztam, hogy ennek mi miért örülünk. De alapvetően a szüleim is távol tartották magukat a politikától.

Mennyire fontos neked az, hogy egy szerep szimpatikus legyen?

Az Asztalizene Győzője negatív figura, de ahogy elkezdtem játszani, rájöttem, hogy olyan, mint én vagy bárki más. Bizonyos dolgokat megtesz ugyan, amiket én nem, de talán mert valamivel gyávább vagyok nála. Szóval szép lassan kiderült számomra, hogy nem vagyok én sokkal jobb. Ha pedig elkezdem játszani, és elkezdem megszeretni magamban a szerepet, hiszen az én vagyok, a néző is elkezdi szeretni. Nekem ez a mániám a színészetben: amikor megismered a gonosztevőt, akit játszol, érted is, és végül nem tudod maradéktalanul elítélni. Az igazán nagy művekben nincsenek egysíkú emberek. Jágó nyilván egy szemét, de attól, hogy olyan gyorsan jár az agya, hogy féltékeny, megérted a szomorúságát, kisstílűségét, egyszóval gyarlóságát. Akkor pedig valahol felmented. Nekem az a fontos, hogy az első benyomást felülírjuk, módosítsuk a nézőben is.

Horváth figurája valahol mégis opportunista, és kérdés, hogy ez mennyiben elítélendő.

Szerintem ez egy nagyon fontos kérdés. Semmiképpen sem akartunk hőst kreálni. Egy nagy hőssel, akit félholtra vernek, és aztán törik meg, kevéssé lehet azonosulni. Az ember ennél kisebb, esendőbb. Horváth is gyarló. Egy ponton túl úgy érzi, hogy hatalma van, hogy kíváncsiak rá, ezért elkezd csacsogni olyan dolgokról, amikről nem is kérdezik. Elköveti azt a hibát, hogy elkezdi élvezni a helyzetet, hogy rá figyelnek, hogy megmenthet embereket. Nem értek ehhez a témához, de sok anyagot néztünk át, és az emberek tényleg elkezdtek többet mesélni, élvezték, hogy velük foglalkoznak. A Tartótiszt és a besúgó viszonyáról is sokat beszélgettünk. Ez bizonyos szempontból apa-fiú viszony, hiszen besúgó csak a Tartótiszttel lehet igazán őszinte, csak az tudja az egész igazságot. Persze benne van az elszakadás, a kiszolgáltatottság gyűlölete is, mégis egy nagyon erős, meghatározó viszony.

Mennyiben látod tudatosnak a figurát?

Nem rossz szándékú, gonosz ember. Sőt, meglehetősen naiv, illetőleg könnyen el tudja altatni a lelkiismeretét. Azt hiszem, inkább abban hibáztatható, hogy nem tudja kezelni azt a rendszert, amibe bekerült.

A szövegkönyvet személyre szabottan írták. A társulat hogyan készült fel a darabra?

Volt egy hét beszélgetés a próbaidőszak kezdetén. Dokumentumokat is mutattak nekünk, Kovács Krisztina nagyon sok anyagot hozott a Levéltárból. Tar Sándor forgatókönyvéből kerültek át adatok a szövegbe, néztünk filmeket is, többek között A mások életét. Azt gondolom, hogy mindig is volt olyan hatalom, ami miatt az ember lelke veszélybe került. Hogy egy multi cégnél mennyit tűrsz el a főnöködtől, az is a hatalomhoz való viszony kérdése.

Ez rád színészként is vonatkozik.

Számomra az a kérdés, hogy mibe megyek bele, mit vállalok el, és ez minden embernél minden szinten jelen van. Én már sok mindent csináltam, amiről előtte azt hittem, hogy nem fogom megtenni. De azt gondolom, hogy nem túl egészséges, ha túl éles határt húzunk az úgynevezett közönség- és művészműfajok között. Máshol normális dolog, ha egy színész több helyen megfordul, hogy népszerűsítsen valamit. Nekem személy szerint nagyon tetszik, ha egyszer Bagossy Lászlóval, Török Ferenccel, a TÁP Színházzal dolgozom, aztán pedig elmegyek a Madách Színházba, ahol teljesen más a közönség, teljesen mást kell működtetni. Utána pedig fellépek a Szombat Esti Lázban. Szerintem színészként sokfélét kell tudni, Törőcsik, Bodrogi, Latinovics, számos nagy név játszott kabaréban, más műfajokban. Szerintem sincs éles határ, nem szabad csak egy oldalt erősíteni. Nyilván azt soha senki nem tudja meg, hogy mit adtam vissza, mert abban nem látnak. Abban viszont hiszek, hogy mindent lehet jól csinálni.

Neked mi az elképzelésed, hogyan menjen ki a néző a színházból?

Erre van egy „bevált” recept, ami szerintem működik. Üljön be, kezdjen el érdeklődni, aztán vigyük fel-le, mint a hullámvasúton, és végül kínáljunk valami megoldást, amitől úgy érzi, kapott valamit: jobban ismeri magát.

Melyik aktuális munkád, szereped kínálja a legjobban ezt?

Az Asztalizene és az Apacsok, mindkettőben összetettebb szerepet kaptam. Az Apacsokban például nagyon nagy a feszültség a kihallgató szobában az aláírás előtt, és a végén szép a keret, miszerint ha nincs az „indián”-játék, akkor semmi sincs, nincs értelme az életnek. Ezen a ponton valaminek történnie kell a nézőben.

Hol van a te élet-játékod?

Ez nekem alapvetően a színészet metaforája, amihez a Radnóti jelenleg elég teret kínál. Úgy érzem, Bálint András igazgatóként figyel arra, hogy kapjak olyan szerepeket is, amelyek húznak, mást mutatnak meg belőlem. Még akkor is jó ez, ha nem sikerül maradéktalanul, mint a Tóthékban a nálam tizenöt évvel idősebb Őrnagy szerepe. Hosszú távon fontos, hogy lehessen fejlődni, és nekem ehhez a Társulat is kell. Valahogy úgy, mint a sportban, a zenében: a színház is „csapatjáték”. Én csak úgy tudok válaszolni egy mondatra, ahogyan felteszik a kérdést.