Népzenéről váltott jazzre és gyerekdalokra, tavaly év végén pedig egy Karády-albuma jelent meg. A külső szemlélő azt is hiheti, hogy csapong a stílusok, műfajok között. Pedig nincs másról szó, mint hogy igyekszik rálelni arra a zenére, amivel a leginkább kifejezheti, hogy aktuálisan kicsoda is ő, Szalóki Ági. Az a Szalóki Ági, akit mostani beszélgetésünkön megismertem egy olyan 30 éves, érett nő, aki még mindig a gyerekektől szeret tanulni leginkább. Aki már nem a valóság elől menekül az éneklésbe, hanem a valós, megélt érzéseiről mesél dalok útján. És nem hajlandó szerepeket játszani, még akkor sem, ha Karády-dalokat énekel.

Sokak számára meglepő lehet, hogy a folkos-, jazz- és gyereklemezek után most egy Karády albummal álltál elő. Hogy jött az ötlet?

Az egyes lemezeim a lenyomatát képezik az adott korszakomnak, tükrözik azt, amit akkor éltem meg. A vágy muzsikál egy nagyon fontos kapu számomra. Kapu az igazi felnőtté válás felé - mert 30 éves vagyok -, másrészt egy újfajta nőiség felé, amit most kezdek megélni. Nem vagyok már csitri, bár kamaszlányos alkatommal dívának sem tűnök. Kihívás volt számomra, hogy felépítsem magamban, és a külvilág számára, hogy ki vagyok, milyen nő vagyok ma, mit jelentenek számomra az eddig megélt szerelmeim, és hogy ezekben a 30-40-es években írott szövegekben miként tudom tükrözni a mai nőt.

De nem most először nyúltál Karádyhoz.

Nyolc, kilenc éve a Vázsonyi János vezette formációban már énekeltem egy pár Karády-dalt. Kicsit underground volt az egész, a Rácz kertben, a Tütü Tangóban énekeltem. Amikor elhatároztam, hogy újra összeállítok egy Karády műsort, akkor is hasonló atmoszférára vágytam, amiben akkor megszülettek ezek a dalok. A nagy koncerttermek nagy színpadai után vágytam arra, hogy kisebb közönségnek, intimebb közegben énekeljek. El akartam bújni, hogy kicsit kísérletezni tudjak. Juhász Gábor gitárossal, Bacsó Kristóf szaxofonistával és Kovács Zoltán nagybőgőssel indítottuk útjára a dolgot. Megvettem a hat cd-ből álló Karády összest, éjszakákon át hallgattam, végig gondoltam, hogy mik azok, amiket mindenképp szeretnék elénekelni. Gábor pedig nem kis energia-befektetéssel lekottázta ezeket a dalokat, ami nem volt könnyű, mert a recsegő, ropogó felvételeken Karády hangja nagyon előtérben van, a zenekar pedig csak a háttérben elmosódva hallatszik.

Az album címe – A vágy muzsikál – részlet az egyik dal szövegéből. Miért éppen ezt a sort választottad címnek?
"Száz panasz ég a dalomban,
Bennem a vágy muzsikál,
Nincs kinek elpanaszoljam,
Azt ami fáj."
A lemez címe elég hamar megszületett bennem. Gyakran mondják, hogy a művész, akkor tud alkotni igazán, ha szenved, ha nincs körülötte harmónia, mert a harmóniára való törekvés hozza az ihletet. Az én szerelmeim nagy része nem volt harmonikus, mindig vágytam valami másra, vagy mindig le kellett valamiről mondanom. A vágy muzsikál kifejezés nekem azt mondja, hogy a zenében a vágy szólal meg leginkább, és tulajdonképpen az már mindegy, hogy a vágy tárgya személy-e, vagy bármi más. A Karády-dalok többsége valamilyen plátói szerelemről, vágyakozásról, elengedésről szól, és érezni minden szövegben egyfajta idézőjelet, öniróniát. Tele van túlzásokkal. „Miért nem hiszed el a legszebb vallomást, te vagy a napfény, más nem szeret így, csak én.” Ezeket az ember mindaddig giccsesnek és rózsaszínnek találja, amíg szerelmes nem lesz.

Te könnyen leszel szerelmes?

Nem esem könnyen szerelembe. Lassan kötődő típus vagyok, de nagyon erősen kötődöm. Nem egy szerelmem volt, de minden szerelmem nagyon fontos az életemben, természetesen nagyon erősen meghatározták a nővé válásomat.

Vissza tudsz emlékezni, hogy akkor hogyan, milyen érzésekkel énekelted a Karády-dalokat huszonévesen? Máshogy énekeled ezeket most, 30 évesen?

Ez nagyon érdekes. Akkoriban nagyon kaotikus életet éltem. Az éjszakai és művész világ, a kocsmák világa szinte predesztinálja az embert, hogy találkozzon az alkohollal és a droggal, aminek vagy ellent tud állni, vagy nem. Én nagyon könnyen estem kísértésbe. Amikor ezeket a dalokat énekeltem, akkor legtöbbször más tudatállapotban voltam. Mindig becsukott szemmel énekeltem – mint ahogy akkoriban mindent. Nem akartam tudomást venni a körülöttem lévő világról. Emlékszem, hogy álltam ott becsukott szemmel, szédültem, nem létezett körülöttem semmi, csak ezekben a dalokban léteztem. Mintha létrák lettek volna az ég felé, amelyeken el tudtam szökni a bajok elől, amikben éltem, amiket magam teremtettem. Ma viszont mosolyogva nézek a közönség soraiban ülők szemébe és mesélek nekik. Túl vagyok egy csomó dolgon, ki merem nyitni a szemem, vállalni merem magam.

A Karády-dalokhoz nagyon erősen hozzá tartozik Karády Katalin személyisége, mentalitása, előadásmódja. Azok, akik arra számítanak, hogy majd egy femme fatale-t, egy dívát látnak a színpadon, hogy reagálnak a te előadásmódodra?

Nem próbálok Karády imitátor lenni, nem akarok mást mutatni, ami vagyok. Ahogy én ezekhez a dalokhoz nyúlok, az egy kicsit lehozza a dalokat a földre. Azáltal, hogy én énekelem ezeket a dalokat, vesztenek a magasztosságukból, a teatralitásukból. Biztos vagyok benne, hogy az emberek egy jó része egy Karády-sztereotípiával a fejében ül be a koncertemre és azt gondolja „na, mit tudhat ez a kis nyüzüge énekesnőcske, hogy merészel Karádyt énekelni!” Nemrég felléptem az Óbudai Társas Körben. Amikor megláttam, hogy a közönség nyolcvan százaléka hatvan éven felüli, majd összecsináltam magam, hogy most mi lesz. Zsúfolásig megtelt a terem, ami szép dolog, de ezeknek az embereknek nyújtani kellett valamit, hogy úgy érezzék, érdemes volt ide eljönniük. Kinéztem a színpadról magamnak egy kivételesen szúrós szemű nénit, mondom magamnak: na, ő egy nagyon kemény eset, most akkor ezt a dalt csak neki énekelem! Végig teljesen merev arccal ült, de a koncert után a legnagyobb szeretettel és széles mosollyal jött oda hozzám.

Nincs más lehetőségem, mint teljesen kitárulkozni. Akik ismernek, azok tudják, hogy nem tűrök meg magamban semmilyen teatralitást és őszintétlenséget. Nem vagyok hajlandó elhitetni, hogy én minden este ugyanolyan transzban vagyok, és mindig ugyanúgy tudom elénekelni ezeket a dalokat. Nyitott szemmel és füllel járok a világban, rengeteg hatás ér. Nem vagyok az a fajta művész, aki csak saját gondolataival van elfoglalva, az elefántcsonttornyában él és néha kilép a színpadra. Nagyon fontos számomra például, hogy időről időre gyerekekkel is találkozhassak. Nagyon sokat merítek belőlük. Tanulok tőlük a spontaneitásról, a kreativitásról, az őszinteségről, a feltétlen jóba vetett hitről, az előítéletek nélküli gondolkodásról.



A gyerekdalok műfajában elég sok a rossz színvonalú, gagyi produkció. Hogy látod, a gyerekek érzik, ha minőséget kapnak?

Erre nehéz válaszolnom, mert én azokkal a gyerekekkel találkozom, akiknek a szülei szerencsés módon kiválasztottak engem a gyerekeik számára. Többször kiderült, hogy akik rendszeresen jönnek a koncertjeimre, azok ugyanúgy gondolkodnak, mint én, azonos az értékrendünk. Ritkán találkozom olyan emberek gyerekeivel, akik nem azt az értékrendet képviselik, amit én. De azt látom, hogy a gyerekeknek sokkal érzékenyebb a fülük, mint a felnőtteknek, a különböző rezgésekre különböző módon reagálnak, nekik nem mindegy, hogy milyen hangszert szólaltatunk meg. Vannak előadók, akik megelégszenek azzal, hogy elmennek a bevásárlóközpontba, berakják a lejátszóba a cd-t, aztán playback, vagy fél-playback előadnak a gyerekeknek valamit, amiről úgy gondolják, hogy az divatos. De a gyerekek más világban élnek, nincs szükségük arra a csillogásra, modernitásra, amiről a felnőttek azt gondolják, hogy kell nekik. Egy gyerek a kavicsokkal is nagyon jól el tud játszani. Persze sokan vannak, akik komolyan veszik a gyerekdalok műfaját is. Én csak a Kaláka, Gryllus Vilmos, Halász Judit után jövök a sorban, és kiemelném még Vitai Ildikót, akinek a dalai sokat jelentenek nekem, és akiről nagyon kevés szó esik, pedig nem akármilyen módon zenésített meg Nemes Nagy Ágnes és Zelk Zoltán verseket, az ő dala például az Este jó, este jó is.

Mennyiben más a gyerek közönség, mint a felnőtt közönség?

Nagyon más. A gyerekeket leggyakrabban alig lehet visszafogni, felpattannak, táncolnak. Én persze egy másodpercig sem akarom őket visszatartani, sőt. Interaktív a műsorom, folyamatosan különböző feladatokat kapnak, és nagyon vágynak a figyelemre, az elismerésre. A felnőttek sokkal őszintétlenebbek, megtanulták leplezni az érzéseiket és ellenérzéseiket. És alig lehet rábírni őket, hogy megmozduljanak. Nemrég egy koncerten már egy lemezt is beígértem annak, aki feláll és táncolni kezd. Hosszú ideig nem volt, aki felálljon, végül egy negyven-negyvenöt év körüli, dekoratív nő felállt és egyedül kiment és elkezdett önfeledten táncolni. Na, erre persze felálltak a férfiak is és azonnal odamentek hozzá. De sokszor még egy halvány mosolyt is nehéz a felnőttek arcára csalni. Észrevettem, hogy a színpadon álló - legyen az színész, vagy zenész - a közönség számára olyan, mintha más dimenzióban létezne. A nézők zavartan fordítják el a fejüket, nehogy illetlenek legyenek, és tekintetünk találkozzon az előadó tekintetével. Nagy dolog, amikor sikerül áttörni a nézőtér és a színpad közötti falat.

Szoktad provokálni a közönséget, ha túl passzívak?

Igen. Persze, a magam nem túl erőszakos módján. Én csak a szerénységgel és őszinteséggel tudok dolgozni, nekem ezek az eszközeim. Ha ez eltalálja őket, akkor már nyert ügyem van. És nekik is, mert jobban fogják érezni magukat.

Mi lesz a következő Szalóki Ági album? Meg fogunk lepődni, hogy megint valami új dologba vágod bele a fejszédet?

Egyrészt nagyon szeretnék egy új gyereklemezt csinálni, és igen, van már egy olyan tervem, ami az eddigi munkáimhoz képest ismét valami teljesen másnak tűnhet majd. Nagyon kis esély van rá, de lehet, hogy már idén nyáron a fesztiválszezonban bemutathatom, de ennél többet erről még nem akarok elárulni.