Verebes Istvánnak tavaly év végén jelent meg Ornél című, első kisregénye. A színész, rendező, műsorvezető szerint a rendszerváltozás előtti negyven év igénytelen, unalmas, de biztonságos volt, a rendszerváltás óta eltelt húsz évről pedig az a véleménye, szórakoztató, de felszínes, ócska és vacak. És hogy mit jelent a magyar médiában az "Ornélság"? Többek között erről is beszélgettünk.
Azt nyilatkozta valahol, nem tartja magát írónak. Most azonban írt egy
Talán, mert számomra negyven év színházi működés után végre írni egy új, önálló lehetősége a közlésnek. Írás közben minden rajtam múlik, a teljesítésnek nincs határideje, de a legfontosabb érvem, hogy egyre több, és egyre árnyaltabb mondanivalóm gyűlt össze, amelyek kifejezéséért immár kizárólag engem terhelhet a felelősség. És ezt élvezem.
Mégiscsak ért az íráshoz, hiszen 1978 és 1980 között a Lapkiadó, majd az Ádám újság-írója volt. Ezt valószínűleg igen kevesen tudják Önről. Szerette az újságírói pályát?
Szerettem, mert kiváló főszerkesztőm, néhai Bácskai László oltalma alatt igen sokat tanultam és közben még szabadabb is lehettem, mint máshol. Ám az újságírás „funkcionális” műfaj, különféle kötelmei roppant szabottak. Könyvet írni „önhatalmú” és teremtő tevékenység.
Milyen témákban írt cikkeket akkoriban?
Többnyire interjúkat készítettem, és sokat szenvedtem velük, mert az egyik legnehezebb válfaja a zsurnalizmusnak. De a '80-as években írtam tárcákat az akkori Magyar Nemzetbe, és a Mai Nap első éveiben három szatírikus oldalt írtam tele minden vasárnapra.
Voltak már más regényötletek, esetleg kezdetleges szösszenetek, melyek a fiókban landoltak?
Tele van a fiókom „hátrahagyott” húsz-harminc-ötven oldalakkal. Nem szólva a félig teleírt fecnikről, és a naplójegyzeteimről...
Hogyhogy idáig váratott magára Ornél?
Most jött el az a korszak az életemben, amikor képessé lettem mindarra nemet
Mennyi ideig készült a könyv?
Az első kötetemet kisebb-nagyobb megszakításokkal öt évig írtam, a májusban megjelenő másodikat is majdnem ugyanennyi ideig „szabtam-varrtam”. A következő írásomra – ha jól osztom be a napjaimat -, talán már fél év is elegendő lesz.
Azt nyilatkozta a bemutatón, e könyv ürügy arra, hogy elmondja véleményét a rendszerváltás előtti negyven, és az utána következő húsz évről. Miért érezte, hogy most kell mindezt elmondania?
A körülöttünk zajló események, és az azokból párolgó mérgek eljuttattak mindannyiunkat odáig, hogy a tűrhetetlenséggel számot vessünk. Az egész világon tetten érhető egy „eddig, és ne tovább”-hangulat. Meggyőződésem, hogy hamarosan sok tehetséges, akaratos, a művészek által ellenállhatatlanul fontosnak vélt alkotás kerül hirtelen napvilágra irodalomban, képzőművészetben, színházban, filmben, de még a zenében is. A kiábrándultság ugyanis igencsak józanít, a józanodás pedig mindig ösztönöz, vagyis használ a közlésnek.
A könyv egyfajta görbe tükre a médiának?
Nem volt szándékom a tükröt görbére foncsorozni. Én híradásra törekedtem, rögzíteni akartam azt, amit én tapasztaltam az egyes tenyészetek közegében. Nyilván eközben valamennyire működött néha sajátos iróniám is, de meggyőződésem, hogy a média világa is sokkal karikaturisztikusabb a valóságban, mint amiről számot adtam.
Miért a regény formáját választotta a vélemény kinyilatkoztatásához?
A regény formája választott engem -, ha ugyan regény az, amit írtam, mert ebben sem vagyok biztos. Talán inkább valamiféle publicisztika, amelynek szövevényében alkalmat kerestem elmesélni még egy történetet is. A következő írásomnak például fogalmam sincs, mi a műfaja, magam azt írtam a cím alá, hogy: „vizsgálat, fejtegetés, vallomás és ábrándképek”.
Azt hiszem, sokkal inkább egy-egy alakban több valós személy „gyűlt össze”. Ha valaki magára ismert, sajnálom, az ő baja, arról nem én tehetek, hogy gyanút fogott. Megbántani pedig senkit nem volt szándékom, de aki megbántódott, annak sérülékenysége helyébe javaslom inkább az önismeret ébresztő lehetőségét.
Ornél egy konkrét valós személyhez köthető?
Kicsit igen, nagyon nem.
A könyvben hozzánk, olvasókhoz szól, és azt írja: Ornélod. Kié?
Nem az olvasóé, hanem a történetet íróé. Ugyanis nekem – s ezt a könyv elején taglalom is! – egyszerre kell szeretnem és megvetnem, ellenőriznem és szabadjára engednem a főhőst. Őt én teremtettem, közöm kell, legyen hozzá, részvétet kell, érezzek iránta, felelős vagyok érte. Meg amúgy is minden felsőbbséges elidegenedést gyűlölök.
Mit jelent tulajdonképpen az „Ornélság”?
A hamis illúzióktól való becsapottságot, elcsábítást, és elkárhozást.
Ez magyar sajátosság?
Egyáltalán nem. Csak éppen történelmünk és társadalmi jelenünk is arra enged figyelmezni, hogy nekünk itt Közép-Európában mintha a kelleténél több hajlamunk volna rá.
Ornélt a média felkarolja, megemészti, majd eldobja. Önnel nem ez történt, helyette Ön hagyta el a médiát. Tehát vagy szerencsés volt, vagy nagyon jól csinálta. Melyik a kettő közül?
Talán sok hibám mellett kevés erényem közül eggyel azért dicsekedhetek, és ez a tervszerű önellenőrzés. Lehet, hogy tévképzetem, de esetleg képes volnék az életutammal igazolni is, hogy nem hazudtam bele magam kényeztető látszatokba. Ha hamis és torz volt a helyzetem, akkor is hamisnak és torznak vallottam, amiből következőleg nagy tehetségem volt a változtatásokhoz, fordulatokhoz. Ez utóbbit sokan a szememre hányják, de ugyanakkor mégis ez óvott meg egész életemben a nagyobb meghasonlásoktól.
Nem hiányzik az a fajta médiaszereplés, amelyet például a Heti Hetes képvisel? Hiszen ugyanakkor a Nap-keltében maradt. Tulajdonképpen csakis a kereskedelmi tévékről van szó jelen esetben, a közszolgálati csatornánál minden rendben van?
Dehogy van rendben! Ott nincs rendben igazán semmi. Viszont a esetemben sok-sok minden szól Nap-kelte mellett. Egy: tizenegyedik éve példátlan mód megbecsülnek. Kettő: érdekes a munkám, zömében értelmet találok benne. Három: rangot ad. Négy: azért az jó, ha valami biztos keresete is van az embernek.
Úgy tudom, előkészületben Maya című regénye. Lesz köze aktuális témákhoz?
Amennyiben egy ma ötvenéves, különlegesen nagy tehetségű, rendkívüli személyiség sorsa, és pályaképe „aktuális téma”, akkor lesz köze. Reményeim szerint a könyv ugyanis arról szól, hogy milyen a viszonyunk manapság a klasszisokhoz, mondjuk, a színház világában. Vagy ha tetszik: úgy általában minden téren.
