Nincs olyan recept, amit ne lehetne megunni. Vedd a kedvenc ételed, és képzeld el, hogy egy álló hétig semmi mást nem ehetsz. A hét végére nem fogod érteni, miért éppen ezt a borzasztó, viszolyogtató, undorító moslékot választottad. És ez így van mindennel. Valaha szeretted, és miután ezt meglátták rajtad, addig tolják az arcodba, míg a beled ki nem fordul tőle.

Én például éppen így kezdem unni a Frank Miller-féle képregénymozikat. Még nem tartok a viszolygási fázisnál, de valami mást már köszi szépen, de elfogadnék. Félek továbbá, hogy nem ez volt az utolsó adag. A Sin City - mely a legelső Frank Miller-féle mozgó képregény volt a sorban - még kifejezetten tetszett. Újszerűen hatottak az árnyék-fény kontúrok, az elképzelhetőség határát sokszorosan átlépő erőszak, más szóval az az összetéveszthetetlen vizuális élmény, mely jellemezte a filmet. A 300 már kevésbé nyerte el a tetszésemet. A fetisizált militarizmus, a neokonzervatív háborús propagandát visszaböfögő "harcolj és halj meg a szabadságért!" frázisok, egyszóval a deklarált nosztalgia a spártai fasizmus iránt mély viszolygással töltött el, még akkor is, ha a film kétségkívül fenntartotta a feszült figyelmet önmaga iránt.

Most pedig itt van a Spirit című film dettó ugyanazzal a képi világgal és erőszak-tornádóval, mint két elődje, csak sokkalta erőtlenebbül és sablonosabban. Harmadszorra látva tökugyanazokat a vizuális megoldásokat méla unalom lesz úrrá rajtam, holott ha nem tévedek, épp ennek ellenkezője volt a rendező célja. A fekete árnyékalakon világító piros nyakkendő egyszerűen már nem újszerű, és hát lássuk be, nem is akkora találmány, hogy önmagában eladjon egy filmet. Ezt a képi világot köszi, de már láttam - bizonyos elemek önkényesen ki vannak emelve a képből és felfénylenek, erős kontúrral kirajzolódnak - elsőre érdekes volt, sőt azt is mondanám, hogy szép, ebből azonban nem lehet a végtelenségig megélni. Míg azonban a látványvilág csak ismétlődik, a sztori ezúttal - harmadik nekifutásra - gyengébb, mint valaha.

Octopus, a bűnöző-zseni - aki mindenkit meggyilkol, aki látta az igazi arcát - vegykonyhájában előállítja a sérthetetlenség elixírjét. Mielőtt azonban felhasználná, hogy a világ ura lehessen, ki akarja próbálni valakin. Denny Colt, a halott zsaru épp alkalmasnak tűnik e célra. Aki az élettelen testben újjászületik, Spirit, Central City városának védelmező szelleme. Életének küldetése, hogy elpusztítsa Octopust, a bűn fejedelmét, akinek ekkor már - szintén sérthetetlen lévén - egy újabb csodaszerre fáj a foga, mely a halhatatlansággal kecsegteti őt. Végső célja Central City elpusztítása, s ezt az álarcos jótevőnek mindenképpen meg kell akadályoznia. A hős útját gyönyörű női testek szegélyezik, némelyik segítséget, megint másik halálos veszélyt jelent Spirit számára.

A Sin City és a 300 valódi tétre ment, és ettől legalább valamelyest átélhető volt. A Spirit két főhőse azonban egy-egy sérthetetlen biológiai mutáns, kvázi félisten, akik képtelenek egymásban kárt tenni, ezért gigászi összecsapásuk nem egyéb, mint afféle hathetes kölyökkutyák ártalmatlan játéka. A bosszú, a végzet és a reménytelen küszködés, mely áthatotta a Sin City világát erős alapot szolgáltatott a film brutális erőszak-cunamijához. A thermopülai csata egy történelmileg fontos fordulópont volt és valóban heroikus példázat a modern világ számára. Ehhez képest a Spirit egy gagyi Dick Tracy-sztori némi Superman-beütéssel, közhelyes, banális, tele olcsó szentimentalizmussal. Legnagyobb tétje, hogy a csodálatos Denny Colt, alias Spirit vajon újra meg újra összerakható-e, amikor látszólag már meghalt. (Elárulom: igen.) Fontos kérdés továbbá, hogy az újabb szuperszexi női szereplő vajon ellen tud-e állni Spirit mindent elsöprő sármjának. (Elárulom: nem tud.) Alapvető dilemma a fentieken túl, hogy a sérthetetlenek párbajából a jó, vagy a gonosz kerül-e majd ki győztesen? (Elárulom: a jó.)

A film szellemisége szinte elejétől végéig saját hangzatos frázisaiban fürdőzik, ahogy a Sin City és a 300 esetében is. Itt azonban egyszerűen nincs fedezet a pátosz mögött. A hőst nem tekinthetjük bátornak, hisz sérthetetlen, a gyönyörű nők egyszerhasználatosak és konganak az ürességtől, csakúgy mint a film sztereotip dialógusai valamint maga Spirit, aki az öntörvényű szuperzsaru és a történyenkívüli hős személyiségzavarával küszködik. Én megértem Frank Millert, hogy most büszke és boldog, amiért életében először egyedül megrendezhetett egy filmet, csak nekünk hadd ne kelljen már megnézni, mert szép lassan lerombol bennünk minden illúziót, mely ahhoz a Frank Millerhez kötődik, aki a Sin Cityvel képes volt felejthetetlen erővel megeleveníteni a képregényt a mozivásznon.