„Hol zsarnokság van ott zsarnokság van....” Ez ugyan nem a kegyvesztett Racine kevéssé ismert darabjából való idézet, de nagyjából ennyiről szól az Atália, benne a zsarnok bukásának és a „rendszerváltás” lehetőségének történetével.

Ami alapvetően nem bonyolult, ha átlátjuk, ki kinek kije: a Joád pap (Kulka János) szent templomában oltalmazott unoka (Mátyássy Bence) a törvényes király, és ezt nyilvánosságra hozva a katonaság egy része behódol, más része pedig kedvtelenül feloszlik. 

A hatalmat véres harcok során megkaparintó, utódláson gondolkozó királynő, Atália (Molnár Piroska), Dávid kincseit és a fiút követeli a békéért, és elegánsan vonul a halálba, belátva, hogy uralkodásának jó idejét is beárnyékolta a hatalmasokat mindig is veszélyeztető bukás paranoiája. 

A darab tehát meglehetősen statikus, így valami másra kell, kéne helyezni a hangsúlyt, hogy a győzedelmeskedő igazság nemessége, igazságossága, illetve az ebben rejlő lehetőség kétessége nagyot szóljon, de legalábbis valamilyen felismerést hagyjon hátra a publikumban. 

Bár az egyetlen helyszín, a templom belseje a vörös és platinaszürke fémfelületekkel, sima oszlopokkal, tömbgyertyákkal, felső körganggal impozáns stilizáció, a lehetőségekhez képest mégis ritkán él vele a koreográfia és proxemika partitúrája. A női, klasszicizáló kar csak egy-egy pillanatra énekli a hideg fémnek dőlve könyörgését, a fiatal papnövendék csak egyszer csúszik le rajtuk, és csak olykor lépnek a „realista” játéktól elemelt, eltartott-megkomponált módon a mécsesek elé-mögé a szereplők. A felütés ereje, amelyben Dávid népének főpapja olajat önt a pislákoló tűzre, és kezet mos, nem ismétlődik meg szinte egyszer sem, holott a zsidó szertartásosság zsoltárokkal támogatva végig átfonja az előadást. 

A szintén letisztult szabással és színvilággal rendelkező, fekete, fehér, óarany kosztümökbe öltöztetett alakok szólamai a friss fordítás ellenére egysíkúvá teszik a figurákat; emberi összetettséget szinte csak a királynőben érzünk. Molnár Piroskának Kulka János és Udvaros Dorottya méltó ellenfele illetve „párja” a színpadon, ebben a nagy „elkerülhetetlenségben” a hitehagyott papot alakító Mátán (Blaskó Péter) „pálmacsapkodós” kirohanása egyenesen furcsának tetszik az amúgy vértelennek tűnő előadásban. 

Ám ezzel a vértelen, úgymond ártatlan tisztasággal is baj van: a papnők karának szólamait sok helyütt egyáltalán nem érteni, komplex jelzések, gesztusok alig akadnak, kivéve a végső nagy imát. A nők félelme Joás (Udvaros Dorottya) anyai érzelmein kívül ugyanúgy nem képvisel semmit, mint ahogyan átkaik sem; de igaz ez a fiatal színészek által játszott papokra is, akik a tapasztalt színészek mellett feltűnően kevéssé tudják jól intonálni a francia alexandrinusokat, pedig szövegük nem sok. 

A cselekmény kiszámíthatósága nem unalmas, de ha nincs semmiféle előadásba kódolt gondolat a mögött, hogy miért is fontos megmutatni ezt a bukástörténetet, akkor unatkozni fogunk. 

Persze gondolat, elképzelés biztosan volt: Valló Péter szerint, aki Racine-t egymás után harmadszorra rendezi, a mondanivaló a mi rendszerváltásunkat tekintve ma is aktuális. Mint minden, amiben elhangzanak olyan szavak, mint „elnyomás”, „kegyetlen”, „kétely”, „harc”, „igazság”, esetleg van benne „vörös” szín – vonhatnánk vállat. Persze ez így durva egyszerűsítés, hiszen a rendszerváltás és az azt követő kor ambivalenciáját, prózaiságát meg lehet ragadni a darabbal, de ehhez mégis több kimunkáltság, ötlet, koncepcionális erő kellene. 

Az asszociáció művészetét, a csoda megtörténtét talán nem kéne teljesen a nézőre bízni ma, a rendszerváltozás utáni demokrácia szabadságában, tét/te/lenségében – aki amúgy (emiatt vagy épp ettől függetlenül) már a nagy formátumú színészek jelenlétének is megadja a vastapsot. Ebben a tekintetben sem ártana egy rendszerváltás, vagy legalábbis valamiféle „revízió” az itthoni színpadokon, -tereken.