Nem akartam hinni Karinthynak, aki kifogta a kor Pestjének legveszedelmesebbjét, így saját fájó példáját délutáni lapokba írva tett örök szolgálatot az önsajnálatra, önemésztésre, tehetetlenségre ítélt férfiaknak.

Nem tudtam hinni Petőfinek sem, aki vakhittel lovalta bele magát a szerelembe, amiből végül leginkább a hit összeszorított fogú akarása maradt – s bár már mutatta magát egy új alapállás, a megállapodott ember család iránti rajongása (ami bizony újabb fázisa a szerelemnek), sok időt már nem kapott rá, hogy teljesen megismerje és elénk tárja.

Nem hinném, hogy minden példa éppen e kettő között kifeszített huzalon helyezkedik el, de ezt a kettőt találtam érvényesnek mindeddig – hol úgy, hogy az egyikben voltam leginkább, és féltem a másiktól, gúnyoltam a másikat, hol fordítva.

De minden példák közül a saját lesz a legérvényesebb. Ez persze már súrolja a magánéletet, amit az ember kerül a nyilvánosság előtt, nem is tartozik másra, sem mint kíváncsiságért járó ajándék, sem mint fölösleges és nyomasztó teher. Úgyhogy álljon itt minden más előzmény nélkül maga a konklúzió. 

Hogy tehát minden, amit a nő ölétől kapunk, ajándék. Ha március 8. lenne, várnék még két napot, mert most legkevésbé sem nőnapi köszöntőt tartok – dehogyis: a nők gonoszok, romlottak, önzők, tönkretesznek minket, de úgy, hogy közben jók, tiszták, önfeláldozók és fölemelnek. Egyszerre. Ugyanazzal a gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Mindegyikben ott lapul Ördög. Azért, hogy feltűnőbb legyen bennük az Isten. A legnagylelkűbb gesztus mélyén is ott csikorog a pitiánerség, a legaljasabb lépésükben is a földöntúli fenség.

Mi pedig (igen, mi, tehát felezzük a társadalmat!) legyünk hálás az Istenért és az Ördögért egyszerre. Mint ahogy az életért is hálásak vagyunk, amelyben verőfény és ködgomoly. Vannak. Ez a legnagyobb ajándék. Ha tönkretesznek, azzal is építenek. És ne legyen kétségünk: tönkretesznek. És jöjjünk rá, hogy közben is építenek. Mert megedzenek, mert nekik edzett emberekre van szükségük. Kényszert éreznek, hogy főművüknek (nekünk) egyszer-egyszer megmutassák: nincs levegő rajtuk kívül. Kontextustalan senkik vagyunk nélkülük, csigaházból kihúzott csigák. 

Amíg vannak, inspirál, hogy lázadunk a börtön ellen, sorok közé lopunk ezt-azt, ellenzékiek vagyunk – és hogy ez mennyire gyönyörű, arra akkor jövünk rá, ha nincs mit a sorok közé lopni, mert mindent szabad, és ott vonszolódunk a napon, húzzuk magunk után a nyálkás csíkot és a hátraforduló csigaszemekben nemcsak önsajnálat van, de hála is, szeretet is, aberrált esetekben újraszülető szerelem. És rájövünk, milyen kurva nehéz érvényes dolgot mondani, ha nincs az ellenzéki szerep. Ha nem vagyunk ellenzéke valaminek, küzdenünk kell a kérdéssel, hogy: „ki kérdezett?”

Tartsa meg az Úr rossz szokásaikat, a fürdőszobában álljanak mindig láb alatt, mossanak fogat úgy, mint egy őrült, kavarják idegesítően a kávét, játsszák el az orgazmust, neveljék ellenünk a gyerekeinket, pattanjon le róluk ráció és logika. Mert ez a dolguk – hogy férfit csináljanak belőlünk. Ahogy akarják, minden úgy legyen.