Sokezren bosszankodtak az elmúlt hónapokban az AC/DC budapesti koncertje miatt, és miután lezajlott a nagy esemény, sajnos csakis további sót lehet dörgölni azok sebeibe, akiknek nem volt szerencséjük, és lemaradtak az ausztrál ötösről: Angus Young és társai az Arénában a szórakoztatás magasiskoláját mutatták be.

Magyarországon simán benne van a pakliban, hogy a koncertlátogató a drágább A-kategóriás állójeggyel is ugyanonnan szemlélődhet majd a küzdőtéren, mint az olcsóbbat megvásárlók, ezúttal azonban nem így történt: a szélesebbre vett küzdőtér egyharmadát leválasztották, így az első blokkba tényleg csak az juthatott be, akinek oda szólt a belépője. A sold out egyébként nem kifejezés arra a tömegre, ami összegyűlt ezen az estén, az Aréna vélhetően nézőszámrekordot hozott, és mivel a megjelentek közül több százan döntöttek úgy, hogy Angus-féle vörösen villogó ördögszarvakkal fokozzák még tovább a hangulatot, a nézősereg egy jelentős hányada karácsonyfadíszként villódzott a félhomályban.

Az AC/DC előtt játszani egyszerre hálás és hálátlan szerep: hálás, mert minden este tízezreknek lehet bemutatkozni, és hálátlan, mert a tízezrek nagyrészét alapvetően nem nagyon érdekli más, csak a főattrakció, Angus Youngék mellett nem igazán lehet labdába rúgni. A brit The Answer fazonra olyan, hogy a White Stripes-féle korszerű köntösbe öltöztetett rock’n’rollért rajongó 17 évesnek sem kell kínosan feszengenie a haverok előtt, ha hallgatja őket, de a zene stílusa összességében semmiben sem különbözik a 35-40 évvel ezelőtti nagyokétól: szimpla jammelős blues rock Free, Rolling Stones, Led Zeppelin és (naná) AC/DC sémákból, ami kiválóan megfelel arra, hogy hangulatot csináljon élőben, saját jogon azonban soha az életben nem fognak ekkora helyeken játszani.

Az AC/DC nem a meglepetések zenekara, így mondani sem kell, hogy újat természetesen Budapesten sem hoztak a repertoárba, a koncertvideókról jól ismert és oda-vissza fújt attrakciókat sütötték el az évek-évtizedek óta bevált, minden ízében megkoreografált ütemben, de hogy olyan szinten szórakoztatni csak nagyon kevesen tudnak, mint ők, az egészen biztos. A filmes bevezető után megjelent központi látványelem, a két színpadi kivetítő között elhelyezett hatalmas kisiklott mozdony előterében felsorakozott, mindenki által ismert törpenövésű muzsikusokat mindössze méterekről látni persze már önmagában is több mint szürreális élmény... A showt szokás szerint az iskolai egyenruha-sapka kombóban ugráló, ismét leeresztettebb hajú Angus Young és a formáját 61 éves korára is tökéletesen konzerváló Brian Johnson adták el, az alapot azonban Malcolm Young, Cliff Williams és a folyamatosan cigarettával a szájában kettő-négyező Phil Rudd szolgáltatták.

Fel lehet persze sorolni az összes klisét, mint olajozott gépezet, egymást tökéletesen kiegészítő fogaskerekek, betonbiztos ritmusok, ezt a szimpla zenét sokkal nehezebb ütősen megszólaltatni, mint valami matekosabb, sűrűbb dolgot, és így tovább, de igazából nem érdemes: a hangulatot semmi sem jellemzi jobban annál, minthogy nem kellett néhány dalnál több, mire a lelátókon is mindenki felállva tombolt öltönyös, rózsaszín inges marketingmenedzsertől farmerdzsekis, ötvenes családapán át hatéves, ördögszarvakat viselő gyerekig. Kit érdekel ilyenkor, hogy az AC/DC-nek is akadtak kevésbé mágikus évei? Ezzel nyilván ők is tisztában vannak, hiszen a The Razor’s Edge-et egyedüliként képviselő elementáris Thunderstruck kivételével jótékonyan megfeledkeznek az 1981-es For Those About To Rock és a tavalyi Black Ice között eltelt nem kevés idő nem kevés lemezéről. Az új dalok viszont cseppet sem lógtak ki a Hell Ain’t A Bad Place To Be, Shot Down In Flames, Shoot To Thrill típusú alapművek üresjárat nélkül elővezetett sorából, és ilyen diadalmas visszatérésről ebből a korosztályból csupán álmodozni szokás. Nem nehéz észrevenni, hogy legutolsó turnéja óta az AC/DC is megint kategóriát ugrott, pedig előtte is csont nélkül ott voltak a legnagyobb nevek között.

A döbbenetesen intenzíven építkező koncert az ismert és elvárt menetrend szerint haladt a maga útján: a The Jacknél jött a fokozatosan előtérbe nyomuló Angus legendás sztriptíze (az alsónadrágon ugyanakkor nem virított magyar trikolór, csak egy AC/DC logo), a Whole Lotta Rosie-nál a hatalmas gumibaba, a záró For Those About To Rocknál az ágyúk, és így tovább. Olyan szinten felpörgették a műsort, hogy az egyetlen tényező, amiből a korukra lehetett következtetni, az volt, hogy a Hells Bells előtt Brian már csak két szolidat lengedezett a mennyezetről belógatott óriásharang nyelvére függesztett kötélen. Ezt leszámítva nem engedélyeztek pihenőt, ami fokozottan igaz a 10 percesre húzott Let There Be Rock alatti legendás földönpörgős-idegrángós magánszámát lenyomó Angusra – hogy újból egy unalomig ismert klisét engedjünk útjára, megfoghatatlan, miként bírja valaki ezt a tempót 54 éves láncdohányosként. De bírja, sőt, az őrült grimaszok és mosolyok tanúsága szerint ugyanúgy élvezi is, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. A ráadásban lenyomott Highway To Hell - For Those About To Rock kettős már szinte csak levezetés lehet ezután...

A jól dokumentált és mindenütt alaposan megcsócsált jegymizéria miatt talán nem korrekt ilyeneket mondani, de aki nem látta ezen az estén az AC/DC-t, az tényleg rengeteget veszített. Mesteri szórakoztatás, hatalmas fazonok, vérprofi műsor, tökéletes és örökzöld dalok két órában – ennél többet és jobbat 2009-ben sem lehet nyújtani egy rockkoncerten. Nincs más hátra, mint összetenni a kezünket, és fohászkodni, hogy hozzák vissza őket a legközelebbi turnén is Budapestre, de akkor már lehetőség szerint a Puskás Stadionba, hogy senki se maradjon le erről a páratlan élményről.