Amikor először láttam a 24 című tévésorozat első évadát, rögtön éreztem, hogy ez valami annyira újszerű és erős, hogy pár éven belül szanaszéjjel fogják lopni. Így aztán nem is csodálkoztam, amikor a Die Hard 4.0 című nemrég bemutatott filmben a jó öreg John McClane egy az egyben Jack Bauer sztoriját adta elő.

Mára úgy tűnik, az európai filmesek is felfigyeltek a népszerű sorozatra, legalábbis erről tanúskodik az Elrabolva című francia akciófilm.

Ami azonban egy filmsorozat 24x1 órájában alaposan kifejthető, mélyen átélhető és a tévéképernyő elé szegezően izgalmas, az egy kétórás mozifilmben bizony felszínes, banális és érdektelen. Elsősorban talán éppen azért, mert egyszer már tizenkétszer akkora terjedelemben megnéztem ugyanazt, így minden motívum tizenkétszeres volt a tévésorozatban. Tizenkétszer annyira át tudtam élni, hogy az apa mennyire félti a lányát, tizenkétszer annyira bizonyosodtam meg arról, hogy ezek a bűnözők mindenre képesek, és tizenkétszer annyira tapasztaltam meg, hogy a főhős egy halálos profi, aki huszonnégyszer keményebb, mint a legmegátalkodottabb rohadék. És akkor ezt a tizenkettes számot ráadás gyanánt még szorozzuk fel az évadok számával, vagyis hattal.

Arról talán valamikor máskor, valahol máshol ejtenék szót, hogy milyen kulturális következtetések vonhatóak le a tényből, hogy ma már nem sorozatok másolják gagyi eszközökkel a mozifilmeket, hanem épp fordítva. Az egészestés játékfilmeknek egyetlen eszközük marad ebben a kiegyenlítetlen küzdelemben. Még látványosabb autós üldözés, még nagyobb robbanások és még híresebb Jack Bauer. Hogy világszerte mekkora tanácstalanságban van a forgatókönyvíró szakma, azt jól mutatja, hogy hány bőrt képesek lehúzni egy sikeres tévésorozatról.


Az újabb feldolgozásért ráadásul nem is Hollywood a felelős, ugyanis egy európai filmről van szó, melynek forgatókönyvét nem más, mint a nagy Luc Besson írta. A francia filmek szerelmesei nem kevésszer tapasztalhatták már, hogy Besson mennyire oda tudja tenni magát, ha olyan filmhez ír forgatókönyvet, melyet ő maga rendez majd meg. Jó példa ide akár a Metró, a Nikita, A nagy kékség, a Leon, az Ötödik elem vagy a Jean d'Arc. Amikor azonban Luc valaki mással rendeztet filmet, mint producer, forgatókönyvei soha nem közelítik meg a fenti filmcímek által fémjelzett színvonalat, sőt közönséges futószalagszemétnek minősíthetők. Példaként említhető meg a Taxi 1-2-3-4, A szállító 1-2-3, a Bíbor folyók 2, a Yamakasi, a Wasabi, A sárkány csókja vagy a Tulipános Fanfan.

Jelen forgatókönyv írása során ráadásul a jó Luc Besson annyira pofátlan hangulatba került, hogy a főhős, Bryan Mills lányának nevén egyetlen másodpercig se gondolkodott: tökugyanúgy Kimnek hívják, mint Jack Bauer lányát a tévésorozatban. Ezek után, ha úgy merül fel a kérdés, hogy „Kim?”, a válasz nem lehet más, csakis az, hogy „A lányom.” Az ügynökségtől rég kilépett, széthullott életű, halálosan profi édesapa szerepében ezúttal nem Kiefer Sutherlandet, hanem Liam Neesont láthatjuk, akivel kapcsolatban szomorúan konstatálandó tény, hogy a Star Wars első epizódja után újra egy minden kétséget kizáróan rossz filmben kapott főszerepet.

Bryan Mills szakmájának legjobbja, igazi gyilkológép, aki a legkifinomultabb trükköket is készség szintűen ismeri. Amikor egy bűnszövetkezet elrabolja lányát, Kimet, Bryan a nyomukba ered. Hamar felveszi a kapcsolatot a helyi titkosszolgálati erőkkel, s nyomozásba kezd lánya holléte után. Hullák tömege jelzi útját, míg végül megtalálja és megmenti a riadt Kimet, aki boldogan omlik apja karjaiba: „Apa, apa! Hát eljöttél értem? Tudtam hogy megtalálsz! Szeretlek!” Bár ez a bekezdés az Elrabolva című film történetét tartalmazza, ha Bryan Mills nevének helyére Jack Bauerét illeszti be a kedves olvasó, máris a 24 egyik cselekményszálát ismerheti meg.


Fájó tény a film kapcsán, hogy valamennyi fordulata könnyűszerrel megjósolható már az első húsz percben. Amint megtudjuk, hogy a Luc Besson által írt film Los Angelesben játszódik, már alig várjuk azt a párbeszédet, melynek során kiderül, hogy a cselekmény Párizsba költözik. Amint megismerjük Amandát, Kim barátnőjét, és világossá válik, hogy (Bryan még szűz kislányával szemben) mekkora feslett kis céda, máris tudhatjuk, hogy nem fogja túlélni a filmet. És így tovább, az önmagukat azonnal leleplező klisék sora végtelenül folytatható.

Ami leginkább hiányzik ebből a filmből, az éppen a fent említett tévésorozatot érdekessé és erőteljessé tevő morális döntések sorozata. A 24 ugyanis mindenképpen több, mint erkölcsi felhatalmazás a guantanamoi emberkínzásokra. Jack Bauer soha nem vérszomjas, nem öl élvezetből, nem motiválja a bosszú. Ugyanez az Elrabolva hőséről már nem mondható el. Bryan Mills sokkal inkább hasonlít (csak hogy még egy tökugyanilyen sztorit említsek) a Kommandó című legendásan gagyi akciófilm hősére, John Matrix ezredesre, akit – mindnyájan jól emlékezhetünk – Arnold Schwarzenegger alakított. Amint tehát látható, az Elrabolva nem épp a legjobb akciófilmes hagyományokat ápolja, ráadásul nem épp a legeredetibb eszközökkel.

A magam részéről annyira kedvelem Liam Neesont, hogy az ő személye még ezt a rendesen gagyi sztorit is valamelyest eladta nekem. Tudom azonban, hogy a mozilátogatók többségére a kiváló ír színész nincs ilyen delejes hatással. Ezért csakis a kemény munkanap utáni vizuális rágógumizásra vágyóknak ajánlhatom jószívvel az Elrabolva című filmet.