Péterfy Gergely prózaíró. A legjobbak közül való. Többek között azért, mert tudja: nemcsak a mű számít, a kinyomtatott könyv, hanem az is, amit a szerző képvisel. Ebben a pillanatban viszont csak a mű a fontos: a Halál Budán című regénye az utóbbi fél év nagy irodalmi szenzációja. A szerzővel beszélgettünk.
Mert prózaíró alkat vagyok, az extenzió, a sokrétűség, a gazdag hangszerelés érdekel. Zsigerileg vagyok más. A vers pillanatnyi explóziói nem elégítenek ki, az a koncentráltság és sűrítés, a Dichtung, amely a költészetet létrehozza, nem erényem. Vizuálisan is a prózát szeretem, a lapszéltől lapszélig írt sorokat, szélsőséges vagyok, nem szeretek középre zárni, pláne behúzni, margót, farkat, azt nem.
11 éve jelent meg az A B oldal, mely szinte sztárt csinált belőled, aztán a többi könyved - minőségtől függetlenül-, nem tudta ezt a hisztériát fenntartani. Mit gondolsz, mi ennek az oka?
Tudja a fene. Csak magam okolhatom. Az lehet az ok, hogy nem csináltam trendi dolgokat egy olyan évtizedben, amely kizárólag a trendi dolgok iránt érdeklődött. Akkoriban más dolgok érdekelték az „értelmezői közösségeket”, mint amelyek engem érdekeltek, valószínűleg ennyi az egész. Ennek a fajta diszkrepanciának sok más könyv is áldozatul esett, nem csak az enyémek; a kánonképzés pitiáner pártérdekek és suttyó klikkesedés mentén alakult, rendes magyar módra, miközben mindenki többé-kevésbé a legjobbat akarta. Jó darabig az irodalomtudomány is túlzott súllyal nyomult be az irodalomba, a saját speciális szempontrendszereivel és olyan szereplőkkel, akik mind csak a saját apró tudományterületük mentén olvastak, de olvasatukat univerzálisan akarták érvényesíteni. Ebben a dzsungelben aztán persze csak eltévedni lehetett, nagyon sokan érezték azt, nem csak én, hogy nem lehet tudni, mi az, ami sikerült és mi az, ami nem. Hogy mondjuk a Bányató tényleg érdektelen könyv-e, vagy egyszerűen csak senki sem akadt, aki jó hangosan elkiáltsa magát, hogy hát ez érdekes, és akkor mindenki bólogatott volna, nekem meg nem kell megvárnom mondjuk a német recepció sikerét.
Nem reklámozták, talán nem tettek bele elég energiát, nem vált igazán érdekessé, mert a nevem nem volt márkanév. Mindenki, aki olvasta, többnyire szuperlatívuszokban beszélt róla, de egy meseregény Magyarországon, akármilyen jó, nyilván kevés, hogy igazán felhúzzon egy nevet, nem is vártam tőle. Amiért írtam, azt megtette: személyes ajándék Misi fiamnak.
Te, aki ismered belülről a médiafelhajtás technikáit, hisz rádióztál, és tévéztél is, szándékoltan kerülted az ön-PR-ozást. Jól látom ezt?
Jól. Nagyon kevés embernek áll jól az ön-PR. A PR a kiadó feladata kellene, hogy legyen, ezt szerintem most még nagyon kevés kiadó csinálja jól. Sokszor kétes értékű műveket próbálnak remekműnek elsütni, pumpálnak laza anyagszerkezetű embereket, és csodálkoznak, ha kipukkadnak. De vannak pozitív példák is, ahol egy okos PR egy megfelelő emberre épít. Nem sok. A saját erőből nyomulós írók közül, ahogy ez már lenni szokott, sok roppant szerény teljesítménnyel házal a szellemóriás jelmezében Végső soron azonban mégis az a helyzet, hogy a könyv kell megcsinálja az embert, és nem fordítva, hosszú távon nem lehet átverni az olvasót. Én úgy látom, hogy egy ízlésben és morálban és önértékelésben kudarcot vallott, paranoiás és súlyos személyiségzavarral küzdő országban élünk, ahol én sem tudok más személyiségjegyeket felmutatni. Az irodalmi véleményformálók sok esetben nem a minőség, hanem a brand alapján ítélnek. Hiánycikk a műveltség, az alapos olvasottság, a szellemi elegancia és a bátorság. Nagyon kellemetlen helyzetbe tudnál hozni egy csomó embert, ha odaadsz egy névtelen szöveget, hogy ítélje meg, jó-e az, avagy rossz. Amíg nem látják, ki írta, vagy legalább a kiadó nevét, aki publikálta, a véletlen szórása szerint oszlana meg a két vélemény. Nagyon kevés embernek van ízlése, a többiek a nyáj után tódulnak, amit nem lehet tudni, ki és/vagy mi vezet. Hiedelmek, téveszmék, dogmák, tekintélyek, sandaság, és hát végső soron mindig azok, akik a legnagyobb ricsajt csapják, a legnagyobb kolompot püfölik.
Ahogy Grósz Károly mondta, ez „történetileg így alakult”. Egyikünk sem az a típus, aki mindenáron vágyik a nyilvánosságra, Bori is sok helyen elmondta már, hogy menekül attól, hogy elcelebesedjen. Szerintem ezeket a lehetőségeket nem szabad kihasználni, épp azért, mert mindenki azt mondja, hogy hülyék vagyunk, ha nem használjuk ki. Mindig pont ellentétesen szeretek cselekedni, mint ahogy elvárják, mert akkor biztos, hogy nem hibázom, de persze a dolog nem maradhat vegytiszta, most is van, hogy együtt adunk interjút, és ez a jövőben is – remélem – meg fog történni, mert a franc fog ilyen sarkosan ragaszkodni nem létező elveihez.
Ficsku Pállal közösen megírtátok az első magyar irodalmi CD-ROM-ot, Az ellopott kódex titkát 1994-ben. Voltak-e ennek olyan tanulságai, melyet később dramaturgiai vagy egyéb szempontokból hasznosítani tudtál?
Az egy remek közös móka volt, Palit imádom, remek barát, jó sok bort megittunk és jó sokat röhögtünk az alatt a pár nap alatt, amíg megírtuk, vidám, harsány munka is lett, de tanulság, az nincs, csak emlék, de az legalább sok.
Alapítója vagy a Törökfürdőnek. Ez a nagy ambícióval indult lap, mely a Nappali Ház utáni korosztály szellemi fóruma volt a kilencvenes évek második felében megszűnt. Feltűnő, hogy a lap körül egykoron mozgó tehetséges fiatal közül milyen sokan tűntek el az irodalomból, és igazi karriert végül kevesen csináltak. Mit gondolsz, miért?
Igazi szellemi tőke nem állt a lap mögött. Akkoriban már mindenki pénzt akart, hírnevet, karriert, de még ott lengtek a régi kor árnyékai, és valami generációs szellemi áttörésről sutyorogtak, hogy történetközpontúság a szövegirodalom helyett, meg ilyesmik, de mondom, nem volt elég szellemi tőke, hogy igazi centrummá váljon az a lap. Egyesek karriert akartak belőle, mások irodalmat, megint mások meg nem tudták, mit akarjanak. Akik ügyesek voltak, tovább ügyeskednek, másokat elszippantottak az erősebb gravitációk.
Forgatókönyvek, drámákat és rádiójátékokat írsz – nem érzed úgy, hogy ezek a munkák túl sok időt vesznek el a legfontosabb tevékenységtől, a regényírástól?
Nem. Ha ezek a munkák nem lennének, sokkal pocsékabb munkákat kéne végeznem, hogy eltartsam a családom, például többet kéne tanítanom, vagy egyfolytában azon kéne görcsölnöm, hogy mért nincs otthon elég pénz. Ezek a munkák a többihez képest – amikkel több pénzt lehetne keresni, de megölnének - kevéssé időigényesek. A pénz nagyon fontos, ezek a munkák pénzről szólnak, meg persze sok minden másról: én azért alapvetően élvezem ezeket a dolgokat, ráadásul szeretem az embereket, akikkel dolgozom, Kamondi Zolit, Kaszás Gézát, Paczolayt, Fésős Andrást, Sándor Pált, és a többieket. De érdekelni akkor is legjobban a regényírás érdekel, ezért nem szeretem, ha másban a lelkem követelik. Én kizárólag otthon, egyedül, az íróasztalomnál, a prózaíráskor vagyok önmagam. Az összes többi porhintés, ha úgy tetszik, többé-kevésbé szélhámosság, többé-kevésbé professzionális végeredménnyel.
A Halál Budán textúrája tiszta, poétikus nyelven beszél, „barokkos” nyelvi túlzások nélkül. Sokáig tartott, míg kikísérletezted a nyelvet?
Ha nem találtam volna meg az elbeszélőimet, sokáig tartott volna; abban a pillanatban, ahogy megpillantottam őket – ez úgyszólván személyes találkozás volt, sőt, talán erősebb, elevenebb, mint élőkkel találkozni – kérés nélkül adták a nyelvük, és átsegítettek a nehezén. Nagyon boldog vagyok, hogy találkozhattam velük, és hogy életed adhattunk egymásnak.
A Halál Budán úgymond történelmi regény „kosztümös” szereplőkkel. Nehezebb ilyet írni, mint egy mai, realista szöveget? Vagy: díszletezés, és a kalandos sztori könnyen vitte előre a tolladat?
Attól, hogy egy szöveg „mai”, nem realista. Szerintem attól, hogy beszélsz egy dologról, már nem realista, hanem artisztikus. Most épp úgy látom, csak az reális, ami anélkül történt meg, hogy bárki tanúja lett volna; én nagyon attól tartok, hogy csak a semmi reális. Ezért aztán szerintem az összes úgynevezett realizmus szimpla intellektuális tohonyaság miatt hiszi azt, hogy a szinkrón nyelvhasználat valami tapinthatóan jelenvalót közvetít. Hogy a valóságba csak úgy bele lehet pihenni. Szerintem semmi sincs olyan távol ez embertől, mint a saját jelene. Végtelenül nehéz megragadni. Tudható, hogy a szleng öregszik a leggyorsabban, a nagyon aktuális lesz pillanatok alatt a legérdektelenebb, satöbbi. Az előző csajával nem kezdene az ember, az előző előttivel már inkább. Valahogy így. A probléma szerintem nem a múlt és jelen kettéválásában van. A „mai” per definitionem tegnapi, a tegnap pedig történelem; tök mindegy, melyik tegnapba akarsz visszanyúlni, két hétre, vagy kétezer évre. Mindig konstrukciókkal dolgozol, nincs átlátszó nyelv, minden szükségképpen átlátszatlan, minden nyelv, ahogy leírod, azzá a jellé válik, amely már leszakadt az isteni emlőről, és csak a kabbala állíthat vissza valamit az eredendő egységből, amely persze sose volt. Ha megtörténik a mágia, megtörténik a múlt, a jelen, a jövő is. Ha nincs mágia, maradnak az értelmetlen jelek, tét nélküli, végtelen pingpong, és én azt valahogy nem élvezem. Nekem most abban a hasadtságban kell megtalálni valamit, amelyben a jelek eleve külön vannak a jelentettektől, és itt jönnek be olyan dolgok, mint az egzisztenciális tét, a trükk, a szemfényvesztés, a mágia, a látszat, a burjánzás, ha úgy tetszik, a barokk, amitől az az illúziód támad, hogy tényleg élünk, hogy élt és halt egy ember, akit úgy hívtak, Michele d’Aste. Ő a nyuszi, aki kijön a regény kalapjából, és az a fontos, hogy az olvasó elhiggye, minden csak a varázspálca miatt volt.
