A Nyitott Műhelyben új beszélgetéssorozat kezdődik, három nőíró-irodalmár faggat majd egy férfit, alkalomról alkalomra mást, egy-egy női szerzőről. Az est házigazdái Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória lesznek. Mindhárman tevékenyek szépíróként, kritikusként és irodalomtörténészként is.

Az esteket életre hívó kérdés tehát sokszorosan is az ő saját, legszemélyesebb kérdésük: Milyen irodalmi minták állnak a mai női alkotók előtt? Első vendégük Térey János volt. Menyhért Anna a női irodalmi minták kapcsán elmondta, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum karácsonyi képeslapján kizárólag férfiak reprezentálják a magyar irodalom történetét, anélkül, hogy tablójuk valamiféle teljességre törekedne, Arany János például nincs köztük. És – például – Nemes Nagy Ágnes sem, pedig az ő helye, ebben meglehetősen széles az egyetértés – aligha kérdéses a magyar irodalmi pantheonban. Róla szól a mai beszélgetés. 

Menyhért elmondja, hogy a képeslapról meg is jelentetett egy rövid glosszát az Élet és Irodalom hasábjain, én meg közben arra gondolok, hogy ezt nem egy nőnek kellett volna szóvá tennie. Kicsit el is szégyellem magam. No, ezt az egyelőre láthatatlan hagyományt kísérli meg kissé láthatóbbá tenni ez a sorozat.

A felvezető körben mindenki elmondja, mit jelent neki Nemes Nagy, Menyhért szerint az egyetlen megkérdőjelezhetetlen rangú nőírója a magyar irodalomnak, Radics ugyanakkor nem látja úgy, hogy lenne folytatása annak, amit csinált, Kiss Noémi erre a Holmi című irodalmi folyóirat ízlését, verseszményét, szerzőit hozza fel, ebben a szellemben nem lehet nem észrevenni Nemes Nagy meghatározó hatását. Érdekes különben, bár, úgy lehet, puszta véletlen, hogy a kiváló költők közül, akikre világosan hatással volt Nemes Nagy, milyen feltűnően sok a nő. Székely Magda, Gergely Ágnes, Balla Zsófia, Tóth Krisztina, Mesterházi Mónika, csak példaképp. 

Menyhért már első hozzászólásában kitér arra, hogy sok mindent „elfojt” ez a költészet, nehéz volna benne kapaszkodót találni egy női költői megszólaláshoz. Radics Viktória, Menyhértet mintegy illusztrálva, arról beszél, a szintén Újholdas indulású Szabó Magda és Nemes Nagy viszonya kapcsán, mennyire nem szerették, ha írónőnek, költőnőnek nevezték őket, hiszen – szerintük – nincs nőirodalom, csak egyetemes irodalom van. Kiss Noémi kifejti, hogy a háborúról vannak szavai, képei a költőnőnek, ugyanakkor a szexusnak például nincsen nyelve nála. 

Ez azonban igazán nem csoda, tehetjük hozzá, a háború – Nemes Nagy példaképének, Babitsnak az első, neki magának a második - épp annak a normalitásnak, annak a kultúrának az összeomlása, amelyik úgy szabályozza az elfojtások rendjét, hogy miről szabad, miről nem illik beszélni, ahogy például Nemes Nagynál láthatjuk. Ez, a háború tapasztalata és lehetősége tartja egész pályáján „erkölcs és rémület között”. Ez az egyik oka, hogy minden további nélkül azonosítja az elfojtást a kultúrával. Amikor Nádas Péter, Thomas Mann naplóiról szólva, egy elfojtásokból felépülő személyiséget és életművet mutat meg, az írónő, utolsó írásai egyikében még jól megfeddi ezért, az önfegyelemként értett elfojtás dicséretét zengve. Még magának a fogalom kiagyalójának, Sigmund Freudnak is kerül intő az ellenőrzőkönyvébe. Ne feledjük, az élmény fogalma Nemes Nagynak amúgy is kissé gyanús, az élmény mindig átlényegítésre vár, hogy vers legyen. 

A résztvevők szerint – és valóban - az életmű második része már több mindent megenged, különösen a prózaversek, a fegyelmezettség, a figyelem állandó, már-már erkölcsi parancsa, a „tanulni kell” felszólítása lazul kissé.
Térey teszi fel a kérdést, hogy az ő számára is fontos protestáns hagyomány puritanizmusa (aminek egyszerre erőteljes bírálata és apoteózisa a már idézett, fontos pályatárs, Szabó Magda méltán híres ifjúsági regénye, az Abigél) vajon mennyiben felelős ezekért az elfojtásokért. Hogyan járul hozzá e „steril” versek megszületéséhez az „Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, tanyák, szekerek, paplakok” világa, mennyiben oka ennek a tiszteleletre méltó és riasztó, a tárgyra és csak a tárgyra irányuló pontosságnak és fegyelemnek a híres protestáns munkaetika? 

Menyhért Anna szóbahozza, hogy fiatalon milyen feltűnően szép volt Nemes Nagy, ha jól értem, azért, mert szerinte ennek konzekvenciáit is igyekezett hárítani. Kissé félve Karády Katalinhoz hasonlítja. Az általam látott képek alapján én Marlene Dietrichet is kockáztatnám.
A beszélgetés folyamán Térey - akinek egyébként akár rögtön ki lehetne nyomtatni a mondatait, hihetetlenül pontosak és láttatóak – alig kap szót, ezt nagyon elegánsan viseli. 

Menyhért Anna kétségbeesetten, szimpatikusan és reménytelenül küzd, hogy eljuttassa hozzá a mikrofont, például, a három moderátor közt egyedüliként, kérdéseket tesz fel. Ezeken a kérdéseken Radics és Kiss hosszan és különben tényleg érdekesen elvitatkoznak, csak mégis, el kéne dönteni, hogy kérdezni vagy értekezni kívánnak. Végtére is Térey a vendég, Kiss, Menyhért és Radics házigazdák. Térey egy ilyen kör végén kénytelen visszaérdeklődni, hogy akkor tulajdonképpen mi is volt a kérdés. Az első beszélgetés alapján világosnak tűnik, hogy a koncepciónak ez a része elhibázott, három házigazda sok egy vendégre, jobban ki kéne találni a szerepeket. Radics és Kiss, ha épp nem egymásra figyelnek, akkor, a kérdéstől függetlenül, otthon felírt, különben tényleg nagyon okos ötleteik maradéktalan előadását tartják szem előtt, egyedül Menyhért és Térey összjátéka látszik. 

Szóba kerül még Babits szerepe Nemes Nagy életművében, nagy egyetértés alakul ki abban, hogy a pajzsként használt, néha túlzottan is merev Babits-ethosz nem mindig volt jó hatással a pályájára. Radics ebből a gondolatból kiindulva szörnyűnek nevezi Nemes Nagy Babits-könyvét, A hegyi költőt, aztán elismeri, hogy azért ragyogó verselemzések sora szerepel benne.
Néha a beszélgetők túllőnek a célon és a vulgárfreudianizmus szelleme járja be a Nyitott Műhelyt, elhangzik például, hogy az obejktív líra a személyes, alanyi közlésmód „elfojtása”, de ez nagyon ritka és bőven elmegy, a beszélgetés mifelénk egészen szokatlan szellemi izgalma bőven kárpótol érte. 

Térey végezetül a Nemes Nagy-féle verselemző figyelem hiányára hívja fel a figyelmet, arra a pontosságra, sűrűségre, ami Nemes Nagynak ez este során is oly sokat emlegetett erénye, az ő tömörsége és pontossága közelíti is néha. Mindenki megnevezi kedves verseit, sok van, és egyre több kerül elő, ebbe beleszáll a közönség is, sok a kései, a prózaversszerű, a kötetbe nem került. (Istenről, Amerikai állomás, A távozó, A lovak és az angyalok).

Az estének még a gyerekbetegségek is a javára váltak, érdekes volt és szerethető, a beszélgetők mindegyikének fontos mondandója volt, ha összhangjuk nem is volt hibátlan. A sorozat csak most indult, a vállalás szimpatikus és fontos, különben is, minden hibáját kinőheti még. Akárhogy is, nagyon úgy tűnt, érdemes lesz követni.