Magányosság férfi és nő között? 2-1/16 mm a hihetetlen közelség vagy a végemérhetetlen távolságok paramétere? Az Andaxínház csapata Zsalakovics Anikó irányításával most tiszta táncszínház nyelvén fogalmaz tőlük eltérő módon. Egy férfi s egy nő, két fehér bőrfotel, s egy alumínium vödör. „Menjek vagy maradjak, veled vagy nélküled?”

A Geltz Péter és Zsalakovics Anikó nevével fémjelzett Andaxínház különleges színházi-tánc ötvözetével már több mint tizenöt éve jelen van az alternatív művészet palettáján. Szándékosan kerülöm a színház vagy tánc kategóriákat, hiszen ennek a két műfajnak a sajátos ötvözetével jelentek meg évről évre. Aki esetleg nem ismerné őket, előadásaik az irodalom, zene, képzőművészet különleges „gyúradékai”, hol drámaian lehangoló, hol sokkoló humorral.

Az 1999-ben készült „Még Távolabb” előadásuk „előfutárként” túl korán készült, az öngyilkos merényletek, az elidegenedés, félelem s rettegés tapinthatósága, a túlélőcsomagok felvásárlására való ösztönzés akkori kiáltása néma fülekre talált. Azt nem lehet mondani, hogy előadásaik nem érzékenyek s nem reagálnának a világra. A választott szövegek, s a nem szokványos akciókba való integrálásuk, a szerény díszletekkel való összhangjuk az, ami oly' jellegzetessé teszi a bemutatóikat. A szépirodalom szeretete átviláglik az olykor komor hangvételű előadásaikon. Ernst Jandltól József Attilán át Pilinszkyig dolgozták fel a forrás-szövegeket, a szavak ugyanolyan erővel bírnak, mint a sajátságos „Zsalás” gesztusvilágra épülő koreográfiáik.

2-1/16 mm állítólag egy homokszem átmérője. Zsalakovics Anikó és alkotótársaik belső világa és sokkolóan őszinte mozgásvilága most sem okozott csalódást. 
A mostani előadás egy tiszta táncszínházi nyelvre épít. Ez nem az Andaxínház „bevett” műfaja. Nincs szó, csak tett. Két fehér bőrfotel kiabál az egyszerűségével a színpadon velünk szemben. Egy fekvő nő (Dékány Edit) és egy férfi (Grecsó Zoltán) a nézőtér előtt a lábainknál.

Testüket derékszögben vékony fénysáv nyomja a földre, ami keresztülmegy rajtuk. Felállnak, lassan homok pereg fekete öltönyükből, az életük vagy talán a „kizökkent idő”. Az a kis kupac, amit a sárgás por formál – az én olvasatomban a kiszáradt érzelmeik hegyei. Ezzel a fajta lassúsággal való kezdés ( csaknem két perc) és a pergő kvarckristályok némasága óhatatlanul a Abe Kobo Homok asszonya világát idézi bennem. Megjelenik az első mozdulat-szó, a nő lineáris vonalon való kibontakozása és a férfi körszerű mozgásbeszéde az egyszerű formarajzra épít, mozgásuk tüzesedik, akárcsak a Kronos kvartett zenéje. 

A táncosok háta mögött a fotelek felé is fényút vezet. A belehuppanó testek „ülős” koreográfiája is beszéd. Némaságba rejtett ordítás. A két fotel, mint két kráter, a táncosok kiugranak majd vissza, mint az Abe Kobo „Homok asszonyi” világa: a homokba süllyedt falu „kiásása” és visszasüllyedése. Bár Abe Kobo műve csak hatásként érezhető, de mégis megpendíti ugyanazt a húrt: a magány életfilozófiáját, a közönyt, azaz a "homokot", mely mindannyiunk körül létezik, s teljesen csak rajtunk áll, hogy elsüllyedünk-e benne. 


A fotel koreográfia visszatérő frázisaiban inkább a kínlódások, a jajkiáltások dominálnak. Az uniszónókra épülő s a helyenként széttört gesztusvilág nem a fotelekre épít, - a tárgyak már többek, mint tárgyak, inkább szimbólumok - hanem az egymás hihetetlen közelségére s a mögötte rejlő lényegre: vajon elérhetik-e egymást? E két fotel, már nem is ülőalkalmatosság, hiszen a fehér bőr vetítővászonná alakul. Egymás képe s alakja rajzolódik ki, amelyekre rá lehet zuhanni, csúszni, ütni vagy éppen simogatni. Az egész előadás szétrúgja a konvenciókat, a beidegződött elvárásokat. A koncepció világos: nem érhetnek össze, még akkor sem, ha homokszemnyi 2-1/16 mm távolságra vannak. Ez sok nézőt irritálhat, és valószínű meg fogja osztani őket. 


A bizonytalanság, a hezitálás, a veled vagy nélküled világa, ami két ember megközelíthetetlensége, „itt és most” kiemelkedik, s a rendezőnő a tűzzel játszik: ha nem sikerül az előadóknak a maximumot nyújtania, az előadás ereje elveszik, s dramaturgiája idegen marad. A két monológ-szólóba rejtett önvallomás-vágyakozás igen expresszívre sikerült, bár a felfokozott vágyódásba némi szünet belefért volna nekik is, nekünk is. Egy kétségbeesett és síró férfi magányossága vigasztalást igényel. Dékány Edit halk éneke és gesztusvilága a saját foteljában kezdődik, keze lassan végigsimul a fotel támláján - ki ne látná meg a bőrfotel transzformációját: egy arc és egy kéz találkozását. A táncosok visszatérnek a homokhegyekhez, és persze a gravitáció ott is érvényesül.