Összművészeti szóló-koncertet adott Herczku Ágnes a Nemzeti Táncszínházban. Az énekesnő gyönyörű hangján kívül megcsillogtatta színészi és táncosi tehetségét is és még hangszeren is játszott egy kicsit.

A Nemzeti Táncszínház Refektóriuma különleges terével mindig izgalmas előadást ígér. Ha ehhez hozzátesszük szólistaként a táncos – énekes Herczku Ágnest, a Honvéd Táncegyüttes kiváló szóló táncosait, remek zenészeket és egy gazdag tárházból építkező rendezőt, Horváth Zsófiát, akkor bátran remélhetünk egy különleges estet. Nekem ez megadatott, és nem kellett csalódnom.

Az előadás az énekesnő első szólóalbumának anyagára építkezik, melyen különböző vidékekről összegyűjtött népdalokat szólaltat meg. Nem tudom, hányan tudják, hogy a lemez címe egy Dsida Jenő versével azonos. A címválasztás talán nem szokványos, de a verset olvasva, a dalokat hallgatva megértjük hamar, hogy valóban mély érzelmi és gondolati kapcsolódás van az album címe és anyaga között. Mindkettő olyan banális, hétköznapi, sokszor közhelyes témákról szól, mint a szerelem és a halál. Sőt, a szerelem haláláról, a meghalt szeretőről, és a kettő sokféle egymásra hatásáról.

A színpad elrendezése: székek, lócák és egy poroló egy falusi udvar hangulatát keltik, mégis a hátsó kis villanylámpa már a mai korba helyezi a képet. Tulajdonképpen az egész előadáson keresztül végigmegy ez a finom játék: a népi élet, érték, érzés múltidézése, mégis a jelenben is érvényesen. Talán napjainkban különösen megérintő találkozni azokkal az örömökkel, fájdalmakkal, emberi kapcsolatokkal, melyek kevéssé kötődnek a 21. század korjelenségeihez, sokkal inkább az általános emberi létünk velejárói. A társválasztás, a szerelem, a hűség – hűtlenség, a vágyakozás az egyik oldalon; az elmúlás, a halál, a magány a másikon. De ne gondoljuk, hogy egyhangúan, szomorkodósan telt ez az este. 

Nem véletlenül összművészeti koncertként került „besorolásra” az előadás.
Ha egyelőre csak Herczku Ágnesről beszélünk, mint ennek a szólóestnek a főszereplőjéről, már az is épp elég mondanivaló egy átlagos koncerthez képest. Az énekesnő ugyanis messze túllép énekesi szerepén. Az egész előadás alatt, valahogy csendben visszavonul e tekintetben, nincs olyan érzésünk, hogy: „Na itt vagyok, figyeljetek, milyen szépen tudok énekelni.!” 

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal 

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

A dalok, mint a mesélés eszközei, a mese szavai és hangjai jelennek meg, hol csendesen, töprengően, hol elementáris erővel, hol meg a pletykázás hangján. Az előadó is más-más szerepbe és bőrbe bújik egy-egy dalhoz: van, amikor ténylegesen csak a mesélő háttér szerepét veszi magára, de van, amikor ő a csalfa, van, hogy a megcsalt, elhagyott, máskor a kesergő, aztán meg a kerítő nő. Bár a dalok, és a felvállalt – hangsúlyozom - színházi szerep olykor előtérbe helyezi a személyét, előadóként mindig figyel arra, hogy a színpadi történésnek szerves része legyen, a táncosokat, zenészeket legtöbbször „maga elé tolja”. 

Horváth Zsófiának, mint rendezőnek, ugyanúgy volt alkalma Herczku Ágnest belerendezni az előadás „szövetébe” mint bármelyik táncost vagy zenészt. Sőt, koreográfusként is dolgozhatott vele, hiszen az éneklés mellett táncolni is látjuk a művésznőt. Nemhiába volt a Honvéd Táncszínház táncosa öt évig. A koncert rendezése és koreografálása szakavatott színházi kezekre vall. Mindaz a sokszínűség, amiről eddig beszéltem az est többi részletében is megfigyelhető. Ahogy a választott dalok is több tájegységről kerültek egy csokorba, ugyanúgy láthatunk autentikus, különböző területekre jellemző táncokat: hol párban, hol sorban, hol csak a fiúk, hol csak a lányok együtt. 

A táncosok azonban egy-egy jelzésértékű ruhadarabbal erőstik az időtlenség élményét – cipő, csizma, mellény, ingujj, élére vasalt nadrág vagy bőszárú hosszúgatya. Sok izgalmas lehetőségre ad módot az előadók aránya: négy fiú és két lány, olykor-olykor háromra kiegészülve az énekesnővel. Semmiképpen nem működik a szokványos, egyszerű párosítás, ráadásul egy-egy életnagyságú fiú és lány báb is kiegészíti a színpadon lévők csoportját. A rendezőnő ráadásul bátran váltogatja a mozgásanyag milyenségét – a már említett hagyományos táncok mellé, illetve közé ékelődve van, hogy egyszerű gesztusértékű, stilizált „rebbenései” vannak a táncosoknak. 

Ennek az egyik gyönyörű példája, ahogy az egyik lány próbálja megnyerni, illetve elnyerni az épp színen lévő fiú figyelmét. Minimalizált mozgásai örök jellemzői egy imponálni vágyó nőnek. Az élőzenét játszó, de szereplőként is részt vevő zenészek segítik bennünk, nézőkben, hogy úgy érezzük, koncert helyett egy falu valamelyik terén járunk, részesedve az ott élők mindennapjaiban. 

Összességében azt gondolom, ez az est sokkal többet ad egy egyszerű koncertnél. Széleskörű színházi élményt, játékot, intimitást, és megélését annak az emberi elemi erőnek, élni akarásnak, amit manapság oly divatszerű elfojtanunk, rejtenünk. Egyszerűen felüdítő a hagyományos női és férfi szerepekkel és szereplőkkel találkoznunk, úgy, hogy a sokszínűség nem válik kaotikussá, a helyzetek meg hamisakká. Ezidáig kizárólagosan a Nemzeti Táncszínház adott otthont a produkciónak, sokszor nincs műsoron, érdemes vadászni rá.