Sade márki perverz. Sade márki őszinte. Sade márki forradalmár. Sade márki anarchista. Sade márki elnyomó. Sade márki elnyomott. Sade márki zseni. Sade márki halott. Sade márki él és élni fog.

Dough Wright „csak” tovább írta Sade mítoszát, Szabó Máté pedig újabb lépést tesz a bűn lélekrajzának feltárásában, a bűn és társadalom kapcsolatának elemzésében. A lényeg mégis maga Sade, és Mucsi Zoltán egyszerűen ellenállhatatlan a márki szerepében. 

Egy helyben ül kényelmes foteljában, és néha kinéz fogsága „reluxái” mögül a keskeny körfolyosó gangján lépkedőkre. Sade korai evolucionistaként a ’struggle for life’ igazságát hívő Antikrisztus. Töviskoronával a fején várja a véres esőt halála utáni jelenésében. Jót mulat az egykor őt vigyázó bukott abbén, aki végül térben az ő, igazából „saját” rácsai mögé kerül, hiszen Charenton korrupt és felszarvazott kórházigazgatója, a társadalom akarata, saját humánus nézetei és Sade cinizmusa közötti őrlődésében az őrület végső kárhozatára jut.

A jó tollú és zabolátlan fantáziájú márki sem írhatta volna meg szebben azt a látomást, amelyben a fejére zúduló földrögök között meggyalázza a halott cselédlányt, Madeleine-t, aki parázna előbb bujaságokkal hintázza be a teret.
Sade szövegei a Bárka előadásában megállíthatatlanul törnek a „normalitás” terébe, le egészen a szétszórt forgószékek bársonyába süppedő közönség füléig.
 
Ha mindent elvesznek tőle, tintaként használja saját ürülékét, vérét, teleírja pazar arisztokrata öltözetét egészen a cipőtalpig, lepedőit, Madeleine fehér trikóját. Meztelenségében, parókájától megfosztva, idősödő ajkait csókra csücsörítve, végül némán is formátum. Nyomot hagy az erkölcsön, az észen, nyomot hagy a nézőben, a hallgatóban. Teleírja a fejeket, ha nincs más, az elmegyógyintézetben ápolt betegek fejét, elvarázsolja a józan ösztöneire hallgató cselédlányt, így téve láthatóvá a káoszt, amely a világ természetes állapota. Végeláthatatlan ösztön-suttogás, a térben rendszertelen elhelyezett nézői székek sokasága. 

Sade túl van mindenen, és előtte minden. Szelleme tiszta, mint hangja, humora elegáns, fölényes fegyver, mint örök harci készenlétben lévő ’pennája’.
Szabó Máté rendezésében a Foucault által különböző területen vizsgált ellenőrző társadalmi mechanizmusok még a térben is kifejezésre kerülnek: az egyes embert lelátóként veszi körbe a hatalom birtokosai által használt tér, ahonnét minden és mindenki az ellenőrző tekintet alá rendelődik, miközben az maga is számos játszma fókusza lehet. 

Sade felesége (Spolarics Amdrea) nem győzi fizetni a saját közéleti rehabilitációját férje elhallgattatásával, fizikai megsemmisítésével biztosító igazgatót, akinek felesége nem győzi csalni férjét az oly drága korrupcióval megfizetett velencei tükör ablakában, a világ szeme láttára, hogy újra és újra bizonyítsa hatalmát. 

Az előadás egyetlen hibája pont erényében rejlik. Van Sade-hoz hasonlóan elszánt, intelligens ellenfél, mint a manipulatív, hideg doktor (Seress Zoltán); van hozzá hasonlóan intelligens intellektus, ellentétes nézeteket képviselő ellenpólus, mint az abbé (Telekes Péter); van hozzá hasonlón életigenlő figura, mint a cseléd Madeleine (Parti Nóra); de nincs igazi ellenfele. 

Ő a tudatalatti és így saját legyőzhetetlenségének tudója, pszichoanalitikus doktorunk, az a máig félt gonosz szellem, akit kénytelenek vagyunk hét dobozba zárni, vagy kiárusítani, hogy ne ártson nekünk. Készüljön belőle akárhány legenda, film, színpadi mű; Sade van is, és nincs is, hiszen Sade is csak minden kornak öntörvényű olvasata. Sosem tudni, kinél az olvasószemüveg és éppen milyen diskurzus szórakoztatja.