Egy bukásra álló diák és egy bukásra álló tanárnő egy ütéssel kezdődő és két ütéssel végződő története. A háttérben egy kimondatlan, mert ki nem mondható majdnem-szerelemmel, az előtérben pedig egy brutális apával és néhány névtelen osztálytárssal, valamint azzal a céllal, hogy beszéljünk róla. Pelsőczy Rékának Stöhr tanárnőként és színésznőként is ugyanazzal kell szembe néznie: történetesen a nézővel.

Egyre több olyan színházi kezdeményezés van, ahol a darabokat közvetlenül az iskolákban játsszák és lehetőség van drámapedagógiai foglalkozásra is az előadást követően.

Igazából ezért is vállaltam el ezt a szerepet. Nagyon érdekel, hogy hogyan lehet olyan gyerekeknek, fiataloknak játszani, akik nem „színházba” jöttek, hanem megkapják a darabot, ha akarják, ha nem. Nagyon jó dolognak tartom, hogy a Kolibri Lutz Hübner darabját is vállalta a Klamm háborúja után, ami időközben hihetetlen sok helyen megfordult. Scherer Péter, aki az egyszemélyes darab szereplője, számos tapasztalatot szerzett, így rendezőként rengeteg élményét át tudta adni nekünk. 

Milyen specifikus tudást, hozzáállást igényel Stöhr tanárnő szerepe?

A múlt héten játszottam életemben először iskolában, ezzel a darabbal voltunk a Teleki Blanka Gimnáziumban. Azt hiszem, ez a fajta közvetlen színjátszás alapvetően megy nekem. Bár teljesen más jellegű a kihívás, ha a diákok nem figyelnek, mint például a mai előadáson. Azt érzem ilyenkor, hogy csak az igazi dolgok hatnak rájuk, a színészkedés, az alakítás nem érdekli őket. Az érdekli őket, hogy hozzájuk beszélsz-e, és hogy komolyan beszélsz-e hozzájuk. Nem színészként és nem szerepként. Nekem ma ki is kellett essek a szerepből; a családlátogatás jeleneténél például „tanárosabb” szoktam lenni, de most úgy éreztem, hogy inkább „emberként” kell kiszóljak, célzottan, feléjük.

Milyen különlegessége van még a Kikatt-nak?

Ami nagyon tanulságos, hogy minél több szöveget, legyen az monológ, legyen az párbeszéd, direktben a nézőnek kell mondani. Hagyományos helyzetben nem veszünk tudomást a közönségről, legalább is úgy teszünk – hiszen valójában a közönség nélkül nem jön létre előadás. De itt velük együtt, közvetlenebbül kell kommunikálni; úgy kell állapotok közt váltani, hogy közben az iskolapadokban ülőkhöz beszélek. Nagyon fontosak a közönséggel való interakciók, a fegyelmező kiszólások, a táblarajzok, a magnó és a zene, a papírrepülők – ezeket Péter találta ki.

Közönségtalálkozókon is túl vagytok már. Ezek az előadás speciális meghosszabbításai, ma például a szerepből válaszoltátok meg a diákok által megfogalmazott kérdéseket. Mi érinti meg őket a történetből?

Az, hogy melyik figura érinti meg őket, valószínű előadásonként változik majd. Amikor először játszottunk, a jelen lévő média szakos osztály az egész történet pszichológiáját nagyon gyorsan felfejtette. Számukra a legfontosabb az apa figurája volt, aki csak kétszer jelenik meg az előadásban, az csak később került szóba, hogy mi történik a két szereplővel, hogy milyen kapcsolat ez köztük, mi a motivációjuk. Számomra eddig az az előadás volt kiemelkedőn maradandó élmény, ahol tanárok ültek a nézőtéren. A darabban sok didaktikus és közhelyes mondat szerepel, amiktől én kezdetben nagyon féltem. De játék közben rá kellett jönnöm, hogy mennyire rafinált tandráma ez, ami a tanárok esetében elképesztően jól működik, közvetlen hat rájuk. Jó érzés volt, hogy értették és átérezték az általam játszott tanárnő problémáit.

A gyerekek közt ma kialakult egy vita, hogy mennyire reális sztori ez, mennyire aktuális a mai Magyarországon. Tanárverés, tanár-diák szerelem, „humánus”, nem autoriter nevelési szemlélet...

Én úgy látom, hogy mindez feltétlen időszerű nálunk is. Amikor itt ül húsz tanár – fiatalok, idősebbek vegyesen –, és látod rajtuk, hogy mennyi csalódás, reménytelenség van bennük az oktatással, a munkájukkal kapcsolatban, akkor tudatosul mindenkiben igazán, mennyire szükséges beszélni ezekről a témákról nálunk is. Megdöbbentő szembesülni azzal, hogy közvetlen visszacsatolás az elvégzett pedagógusi munka bármilyen hatásáról szinte nem létezik. Én nem tudom, mit lehetne kitalálni, mi érdekli ma a gyerekeket, de nyilván ebben nem ők a hibásak. Még az úgynevezett „elit” helyeken is van egy széles réteg, akiket nem lehet, vagy nagyon nehéz lekötni a hagyományos és valljuk be, a jelenleg biztosítható keretek között.

Nagy a változás ahhoz képest, amikor még te voltál diák?

Szerintem nagy probléma ma, hogy a család és az iskola már nem képvisel egy célt. A szülő sok mindent az iskolára tol, védi a saját gyerekét, aki nagyon hamar átlátja azt, hogy viszonylagossá vált az iskola, a tanár szerepe, megítélése, hogy nincsen stabil, követendő értékrend. Elnőisedett a szakma, a tanári pálya társadalmilag lenézett, nem jól honorált szakma, kevés az egyéniség, illetőleg nincsen idő odafigyelnünk arra, hogy energiát kell fektetni mindenbe. Már az én gyerekkoromban is lehetett érezni az ebből adódó problémák jeleit, de nálunk még számított az, hogy milyen jegyet viszek haza. A húgomnál már nem feltétlen. Tizennégy évesen pedig én is azt gondoltam, hogy nem a tanulmányaim fogják eldönteni azt, hogy milyen ember válik belőlem. Ettől függetlenül az én életemben is voltak meghatározó tanárok, példaképek, és ez még a tizennyolc éves fiamnál is fontos szerepet játszik. Mindemellett nekem az anyósom segített sokat, ő figyelt arra, hogy következetesen számon kérjünk dolgokat. Sokat számít, hogy az egyes emberek, így a gyerekek életében is legyen elismerés, legyenek követelmények, határok; hogy ne legyen minden mindegy.

Ez az előadás segít ebben?

Ez az előadás abban tud segíteni, hogy egy gyerek a tanárát emberként lássa viszont, és ne csak egy hír legyen, ha egy tanárt megver a diákja. Lehetőséget adunk a vitára, a párbeszédre, így emberi hatása mindenképpen van, de nem gondolom, hogy a tanárok vagy átfogóan az oktatás helyzetén tudnánk változtatni.

Igazából a tanár helyzetét színészként is megéled.

Nagy szerencsém van, mert a Katonába nem gyakoriak az iskolás csoportok, vagy olyan klasszikusokban én épp nem játszom. Talán az iskolai színházba járás már nem annyira divatos, a tanárok nem erőltetik. Viszont a színházakban is érződik a változás, az érdeklődés visszaesése. Rossz látni, amikor a felnőttek sem vesznek jegyet egy előadásra, mert az „túl komoly”. Egészen más lett az emberek ingerküszöbe, és közben nagyon sok múlik a reklámon, marketingen. Talán ebből adódóan már a színész sem tartja magát elég fontosnak, őt sem becsülik meg annyira, ő maga sem hisz a művészet hatásában, mint egykor, ami ugyanúgy hat, mint a tanári, vagy bármelyik pályán. Amint elfelejtjük azt, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk, a hivatásunk, kevéssé fog megbecsülni a közönség. Biztosan van olyan szöveg és megformálás, ami lejárt, és gondolkozni kell olyan formákon, amivel meg lehet szólítani a közönséget. A Kolibri részéről ez egy jó nyitás: a fiatalok itt találkozhatnak a színház egy közvetlenebb formájával, ahol igyekeznek bevonni, megszólítani őket.

El tudnád képzelni magad tanárként?

Én azért lettem színész, mert izgalmas emberekkel dolgozni egy olyan anyagon, amiről lehet beszélni, ami érdekes. Van bennem valami tanáros is, és nagyon szeretem a fiatalokat. Mostanra úgy érzem, jobban tudok a tapasztalataimról beszélni, amivel esetleg segíteni tudok másokon, de ez egy spontán dolog, iskolai keretek között nem tudnám elképzelni.

A fiad minek készül?

Hát, ő sem tanárnak – filmrendező szeretne lenni.