Májusban jelenik meg a Green Day új lemeze 21st Century Breakdown címmel. Hogy mit gondolnak az új század meghibásodásán, még csak sejtjük. De a Green Day már jó, elhisszük nekik.
2004-ben aztán, amikor megjelent az American Idiot, valami történt (bár a korábbi, Nimrod című munkán már voltak igazi punkra emlékeztető pillanatok). Az amerikai gyerekek egész egyszerűen fölfedeztek valamit a rocktörténetben, ami vihetőnek tűnt, megihlette őket, és ugyanekkor még fel is nőttek, fogékonnyá váltak a világ történéseire. Nem volt ez nehéz George W. Bush regnálása alatt.
Az American Idiot a Tommy-féle Who nyomán (az alkotók szándéka szerint) egyfajta punk-rock-operát rakott a terepasztalra, de ha ez túlzás is, mindenképpen konceptalbumnak volt nevezhető. A Green Day egyszerre tudta lefogni slágerekkel az MTV (sőt Viva) közönségét, egyszerre okozott kellemes meglepetést a vájtabb fülűeknek: nézd már, ezek legalábbis ismerik a Who-t. Nagy dolog ez, fene gondolta még a kék padlószőnyeges klip idején. Egyszerre hozta tehát a pályafutás piaci másodvirágzását, egyszerre léptette át őket egy másik polcra: szakmai térképen is kimutatható együttessé váltak. (A két Grammy-t csak kötelességből említem, nem számít az olyan nagyon.)
A már jócskán (sőt) harmincas éveiben járó Billie Joe-ék olyanok lettek, akik mondanak is valamit. Akiknek érdemes várni a következő albumát, mégpedig azért, mert nem ciki már kíváncsivá lenni arra, hogy mit mondanak.
Félreértés ne essék: egyfajta olvasatban a Green Day a punkzene U2-ja, és természetesen nem Pistols- vagy Ramones-szintről beszélünk. A Green Day annyira jó punk, amennyire jó lehet a punk ebben a korban. Nem az a szint, de ugyan, mi az a szint ma, mint bármikor előtte? És a jó hír: az új album, a cím alapján legalábbis megint csak szóbaáll a politikummal, ami nem feltétlenül politikusnevek elsorolását és jelzősítését jelenti, hanem egy emeltebb közérzetiséget – és ugyan mi más dobhatna ki igazi punkzenét, punk alapállást a 21. század elején?
