Ezerkilencszáznegyvenhat késő tavaszát írjuk. Churchill elmondta fultoni beszédét, itthon túl vagyunk Szálasiék kivégzésén, Tildy Zoltán a köztársasági elnök, Nagy Ferenc kormányt alakított. A háborúban kivérzett ország nyakán ott a hiperinfláció: egy kiló kenyér ára a nyolcmillió pengőtől a háromszázhatvanmillió felé tart.

Év elején megszűnt a Budapesti Rendőr-főkapitányság által működtetett Politikai Rendészeti Osztály, helyén, a belügyminiszternek (ekkor Rajk László) alárendelve, létrejött – a hivatalosan a háborús bűnösök felkutatására és előállítására alapított – Államvédelmi Osztály (ÁVO). Az intézmény vezetője (egykori szabósegéd) magához hívatta fényképész ismerősét, kérvén, örökítse meg új egyenruhájában. A nagy emberek kérése sokkal inkább parancs, mint szíves invitálás, így Reismann Marian megjelent Péter Gábor lakásán, és elkészítette a kért felvételeket.

Két, egymáshoz furcsán viszonyuló ember találkozásából születtek a képek. Az illegalitás-ból ismerték egymást, a fotográfus a kommunista párt égisze alatt működő sajtóirodánál, a MAFIRT-nál dolgozott, az ÁVO-főnök – „foglalkozása” miatt is – gyanakodott mindenkire, egyedül Reismannban bízott meg, aki egyrészt hálás volt neki, mivel lehetővé tette számára, hogy a ’45-ben hazaszállított háborús bűnösöket fényképezze, másrészt tisztában volt Péter Gábor múltjával (és jelenével). Sok évvel később csak szabólegényként aposztrofálta ezt a mérhetetlenül hiú embert.

Az elkészült sorozat bármelyik darabját választhatjuk, elemzésünk ugyanazokat a jegyeket emelheti ki, így egy viszonylag ismeretlen beállításra szavaztam.

Első emeleti lakása bejárata előtt, a függőfolyosó korlátja mellett, a képből kitekintve áll a skatulyából előhúzott ember. Új egyenruhája – egyértelmű, hogy nem a kincstári szabászat terméke – elegánsan feszül rajta, bizonnyal méretre készíttette, talán angol szövetből. Nadrágja élével akár vágni lehetne, cipője ragyog, miként frissen nyírt, gondosan hátrafésült haja is, arcán ott a (házhoz jött) borbély munkájának nyoma, szinte érezhetjük arcszeszének illatát.

Rendfokozataival ékesített zubbonya a korabeli katonai viselet fazonját idézi, minden szempontból megfelel a szabályzat előírásainak. Derék- és vállszíja kissé viseltesnek tűnik (nem vadonatúj), de biztosak lehetünk abban, hogy pisztolytáskájába zárt oldalfegyvere használatra kész, töltve van.

Nem túl elegáns a környezet. Ha figyelmesen szemléljük, vizesedés nyomait láthatjuk a falakon, a járólapot feltörték a sarokban és cementtel pótolták. Az alak feje felett virágpolc lehetett valamikor, erről árulkodnak a be nem tömött lyukak. A lábtörlőnek is használható kókusz-szőnyeg, a terítővel letakart, falra szerelt dohányzóasztalka a hamutartóval a kor egyfajta ízlését, és igényét tükrözi.

Péter Gábor szinte minden ismert felvételén sötét öltönyben, nyakkendősen látható, zakójának szivarzsebéből töltőtoll kandikál elő. Elképzelhető, hogy ebben az egyenruhában még munkahelyén sem mutatkozott.

Akkor miért, kinek készült ez a felvétel?

Semmiképpen sem a nyilvánosságnak.

Ebben a korban még természetes, hogy az emberek ünnepi alkalmakkor fényképezkednek, s ezen aktusokhoz kicsinosítják magukat.

A már kiültetett, de még nem virágzó muskátlik láttán viszonylag jól behatárolható a kép keletkezésének időpontja: Péter Gábor negyvenedik születésnapjára (május 18.) „lephette meg” magát vele. A fotó olyannak mutatja, amilyennek ő szerette volna látni magát: a pedáns, megbízható, kötelességtudó, és – nem utolsó sorban – elegáns katonaember pózában jelenik meg. „Katonásan hátratett kézzel” áll, ahogy ezt a tudatos gesztusát említi visszaemlékezéseiben is.

Reismann Marian – talán valamire felállva – kissé felülről fényképezte, rámutatva a nagyhatalmú ember apró termetére. Egy csipetnyi, alig észrevehető gúny bujkál emiatt a képen, éppen annyi, amennyit a fotográfus megengedhetett magának. Ezzel együtt kiváló, egyben fontos művet készített. Nem portrét alkotott, sokkal inkább egy adott élethelyzetet ábrázolt, megrajzolva a felkapaszkodott, hatalmára büszke, bigott, minden parancsot teljesítő kispolgár ikonját.

Köszönet Kincses Károly fotómuzeológusnak, hogy magángyűjteményéből rendelkezésünkre bocsátotta ezt a fotót.