Százötven éve, 1859. április 1-jén született Vikár Béla nyelvész, etnográfus, a Kalevala magyarra fordítója. A Somogy megyei Hetes községben született, ahol apja volt a református lelkész. A pécsi gimnáziumi évek alatt magánszorgalomból megtanult gyorsírni, később ez a tudás vált elsődleges pénzkereseti forrásává.
Előbb újságoknál volt gyorsíró, majd 1889-től az Országgyűlési Gyorsiroda alkalmazottja, később vezetője lett, innen ment nyugdíjba 1921-ben. 1889-ben a saját költségén indult tanulmányútra, Finnországban gyalog, lovon és szánon járta a falvakat, s figyelmesen hallgatta, s később le is jegyezte, ahogy a parasztok dalolták a Kalevala énekeit. Oroszországban meglátogatta Zichy Mihályt, aki felhívta figyelmét a XII. században élt grúz Rusztaveli Sota regényes eposzára, a Tarielre. Az I. világháború idején grúzul is megtanult, s lefordította az eposzt, amely 1917-ben Zichy illusztrációival jelent meg magyarul Tariel, a párducbőrös lovag címmel.
1890-ben kezdte meg népköltészeti gyűjtőmunkáját Somogy, Baranya és Tolna megye falvaiban, eleinte gyorsírással jegyezte le a szövegeket, 1895-től az Edison-féle fonográfot is használta. Az 1900-es párizsi világkiállítás egyik szenzációja volt ott kiállított 300 fonográfhengere, s az ezek alapján készült folklorisztikai térkép, amely két népballada elterjedését szemléltette. 1907-ben két kötetben adta ki A magyar népköltészet remekei című népdal-antológiát, majd számos, a népköltészettel foglalkozó cikket és tanulmányt adott közre.
1909-re készült el a Kalevala varázslatos szövegű végleges fordításával, amelyről a finn tudósok is a legnagyobb elismeréssel szóltak. Egyikük szerint ha elveszne a finn nyelvű Kalevala, Vikáréból lehetne visszafordítani eredetire. Néhány évvel később Kozma Andorral és Zempléni Árpáddal létrehozta a La Fontaine Társaságot, s ők hárman lefordították La Fontaine 253 meséjét, a kötet 1926-ban jelent meg. Mindemellett Vikár költő is volt, finoman ironikus, olykor csipkelődő, közvetlen hangú verseiben derű és mély humanizmus szólalt meg.
A német megszállás után sokan keresték fel, akik veszélyben voltak, vagy alig jutottak munkához, ő pedig igyekezett kapcsolatait felhasználva segíteni. Egy bombázás alkalmával leomlott pesti otthona, s ekkor kénytelen volt Dunavecsére költözni özvegy nővéréhez. Itt is halt meg 1945. szeptember 22-én.
