Egy Magyarországon ismeretlen amerikai balett együttes táncfricskája a Müpában. Zenéjében a Paff, a bűvös sárkánytól azaz a Magic Dragon világától indulva, 60-as évek zenéjétől a „Bitlic”-en át a kortárs zenéig. Komor elegancia, profi tánckabátban, könnyű desszert kortárs- balett fogyasztóknak. Katarzis kerestetik.
A mai világban akad profi koreográfus, aki túlnyomórészt popzenére koreografál? Miért? Egy nyilatkozatában a 40 éves koreográfus megadta a választ: bár kedveli a kortárs komolyzenét, nehezen talál olyat, amire jól lehet táncolni.A jelenleg kilenctagú TMP, Trey McIntyre nevével fémjelzett társulat öt éve hódította meg Amerika és a világ színpadait, mégsem mondható el hogy legendás alak lenne a tánctörténetben. A három részes koreográfiákat felsorakoztató estén olyan szőnyeget terített a nézők elé, ami könnyedén, mezítláb is bejárható volt, anélkül, hogy valami megsértette volna a talpunkat.
Nem kellett értelmezni semmit, mélységek nélküli könnyed – gyakran túl könnyed - szórakozást ígérő koreográfiákat tálalhattunk. A kanzasi születésű koreográfus, aki 1990-en óta közel hetvenöt mű alkotója, húsz évvel ezelőtt a Houston Ballet társulatának tagjaként indult, aztán porondra lépett Stuttgart-i Balett, American Ballet Theatre, a chilei Ballet de Santiago színpadain is. Lehet, hogy mi nem ismerjük őt, viszont ő ismer minket, saját bevallása szerint az a meggyőződése, hogy egy magyar mesternek Pándi Gyulának köszönheti, hogy azzá vált, ami mindig is szeretett volna lenni - koreográfus.
A háromrészes mű első darabja a Leatherwing Bat, A Bőrszárnyú denevér utazásra invitál a koreográfus gyermekkorába. Zenéjében Peter, Paul and Mary a hatvanas évek folktriója szólal meg s akarva akaratlan az én generációmat szólítja meg. Már akkor sem, és most sem jelentett nekem sokat ez a zene, de tisztelettel hallgattam s elfogadtam a tényt: az ízlések és pofonok különbözőséget. Kíváncsi lettem volna annak a sok fiatalnak a véleményére, akik árgus szemekkel figyeltek, vajon nekik mit mond a 60-as évek „fílingje”.
Már akinek. A John Michael Schert-re épülő (a koreográfus megszemélyesítője) az állatkerti sétát, a gyermekkort a fogócskán és a játszunk-együtt, de-néha-jó-egyedül? képeibe formált világ a zene hangulatát kapja el, és szerencsére nem akar leképezni. Felhangzik angolul, amit mi magyarul Paff, a bűvös sárkánynak ismerünk s megnyugodtam, hogy van magyar vonala is a látottaknak, még ha ez cérnavékony is. A szólókra s a hattagú csoporttáncokra épülő „emlékezésben” papírrepülőkön és karlengetéseken kívül azért komolyabb húrokat is megpenget. A magány, a kirekesztettség felnőttségébe invitál, ugyanakkor a gyermeki világ felnőttekből kiveszendő kozmoszáért kiált, igaz, gondolati mélységek nélkül. Bár a mű elveszítette a dramaturgiai fonalat, de ez cseppet sem zavarja a Müpa nagyon is heterogén közönségét – a vidám hangulat megteremtődött.
A második „feltétet” a (serious)-t McTyre egy álma inspirálta: Charlie Kaufman a világhírű amerikai filmrendező és színműíró (John Malkovich menet, Adaptáció, New York) álmában elmondta, hogyan változtatta meg művészi pályáját egy színházi rendezése. A Henry Cowell által komponált atonális zene csak szósz a Kaufman-féle ún. nem-lineáris narratívára épített táncműben. Érezhető volt a levegőben – a kortárs zene kicsit megállította az épülő hangulatot. Az emberi lélekbe hatoló tiszta akkordok, a szimfónia, az együtthangzás érzése, még mindig uralkodó lehet egy „átlag” nézőben. Bár azért örültem annak, hogy a „komolyabb műfaj” is jelen lehetett az est palettáján.
A Chanel DaSilva, Jason Hartley és Brett Perry hármasa formailag jól eltalált, komolyabb hangvételűre sikeredett. Kétségtelen a táncosok technikai tudása magas szintű itt is, ha elég „levegőt” kaptak volna a gondolatiság megformázásában talán többet láthattunk volna belőlük. Egyszerűre komponált mű: az előadók fehér és szürke jelmezben, duók és triók uniszónója a frázisok variánsaival, egységes térszerkezettel. A trióformára készített műnek láthatóan semmi köze nem volt a híres rendezőhöz, és gondolataihoz. Ha nem láttak volna el bennünket a szorgalmas hostess lányok műsorfüzettel, akkor nem is tudtunk volna erről az egészről. Talán jobb lett volna.
Nem a táncosok tudásáról, és a megformált karakterükről beszélek, hanem az eszmei megközelítésről. Egy híres ember gondolatait táncba önteni és a műfajba integrálni nem mindig sikerül, túl nagy falat lesz s fennakad a hálón, mint most is. Bár az elsőként látottak alapján nem kerestem a katarzis érzését. Nem rázott ez sem fel, s még csak el sem gondolkodtatott.
A harmadikként bemutatott „vizuális Beatles” A Day in the Life, a brit együttes tizenkét dalára komponált könnyed táncaival visszahozta a hangulatot a Müpa nézőterére. A fehér térben enyhe színfoltokkal csíkokban megfestett ruhadarabjaikkal valamiféle humort is közölt a szerény jelmez – még nekem túl szerény is volt – felvállalva a Beatles slágerek hullámzó vidám-komor érzéseit. Talán itt domborodott ki McIntyre szándéka: a klasszikus balett eleganciáját ötvözni a könnyedséggel, megengedve a humort, mimikát, virtuózitást.
Ebben a részben mindenki megmutathatta mit tud. Kiváló volt és egy kicsit ki is lógott a Brett Perry szóló „Wild Honey Pie” ami nagyon groteszk felhangokat ütött meg (jó értelemben), fellazította néhány percre a cérnára fűzött Beatles-láncot. A dalok más-más emóciót tükröztek, egyik jött a másik után, szólótánc, azután duó vagy csoport, volt benne dinamika, hiszen a tetőpontjára ért a „show”. Rögtön szembetűnt nekem, a koreográfus szereti a brit négyesfogatot. Jól bánik a zenével, muzikalitásához nem fér kétség, szórakoztatni akar, mert hogy komolykodni azt végképp nem.
Az az első perctől látszik, hogy McIntyre odafigyelt kiket válasszon ki táncosainak. Elsősorban karaktereket válogatott, Brett Perry vékonyabb „kisfiús” és Jason Hartley zömök, izmos, ők ketten bravúrosak, energikusak. John Michael Schert sármos szépfiú, Dylan G-Bowly nem tűnik ugyan ki, de jól hozta az erőt, Lia Cirio pedig jellemének líraiságát bontja ki a Juliában. Talán sokunknak – magamat is beleértve – kicsit idegen volt ez a könnyed amerikai imázs, egy másik kontinensről hozott negédesség.
A múlt popdalaira készített koreográfiákat komolyan is lehet venni, meg nem is. Valakit megérint és azonnal a hatása alatt lesz, valakinek több kell. Én az utóbbiak közé tartozom. A néhol banálisan szentimentális életérzéseket felhozó koreográfia az érzékenyebb, gondolatokat és mélységeket kedvelőknek biztosan nem lesz örökre meghatározó élmény.
TREY McIntyre Project – táncelőadás - Müpa – Budapesti Tavaszi Fesztivál