Végre egy film a holokauszt-drámák hosszú sorában, mely nem a történelmi holokauszttal foglalkozik, inkább a holokauszt-emlékezetre és a holokauszt-bűntudatra fordít figyelmet. "Auschwitz után nem lehet verset írni." - jelentette ki Adorno. A felolvasó című film éppen ezt a kijelentést helyezi a történelmi tudat mérlegére.

Képzeljünk el egy nőt, aki semmiféle szégyent nem érez annak kapcsán, hogy az SS kötelékében 1944 telén, háromszáz embert hagyott szándékosan bent égni egy bombatalálat által felgyújtott templomban. Hanna Schmitzről van szó, a bűneiért bíróság elé idézett kalauzról, aki ha a fenti tömeggyilkosságot nem is, írástudatlanságát valóban szégyelli. Olyannyira, hogy hamisan tanúskodik maga ellen a bíróság előtt, és ezzel plusz húsz évnyi börtönbüntetést von magára, csak hogy analfabétizmusára nehogy fény derüljön. E két tény, és Hanna Schmitz ezekhez fűződő érzelmi viszonya képezte számomra a film legerőteljesebb erkölcsi tanulságát.

Képzeljünk el egy tizenöt éves kölyköt, Michael Berget, akinek nem más, mint Hanna Schmitz veszi el a szűzességét. A negyvenes nő csakis azzal a feltétellel hajlandó rendszeresen ágyba bújni a fiúval, ha az felolvas neki. Hanna legjobban a szépprózát szereti: Tolsztojt, Csehovot, Homéroszt, Twaint, de jöhet bármi más is, ami épp az aktuális gimnáziumi tananyag.

Pár év múlva a már joghallgató Michael megfigyelőként részt vesz náci háborús bűnösök perének tárgyalásán. Döbbenet, szégyen és szerelem egyszerre önti el, amikor megpillantja a vádlottak padján nem is olyan rég elvesztett szerelmét. A tanúvallomások során kiderül, hogy Hanna Schmitznek különös szokása volt. Regényeket olvastatott fel magának a fogvatartottakkal mielőtt a halálba küldte őket. Épp ahogy Michaellel tette ugyanezt rövid, de szenvedélyes viszonyuk idején.

Ralph Fiennesról régóta tudtuk, hogy csak azt nem tudja eljátszani, amit a rendező elfelejt mondani neki, hogy el kéne, emellett kijelenthető, hogy Kate Winslet bizony méltó partnere ebben a filmben. A legjobb női főszerepért kiutalt Oscar-díjat mégsem tartom megalapozottnak, leginkább az indokolhatja, hogy Hollywood mennyire gyengén ellátott jó színésznőkkel. Kate Winslet korosztályából például Nicole Kidman, Charlize Theron és Renée Zellweger jut eszembe, aztán annyi. Lényegesen nevetségesebbnek tartom ugyanakkor, hogy Ralph Fiennes - aki a filmvásznon manapság látható talán legnagyobb zseni - nemhogy az Oscart, de még a tök gagyi Golden Globe-díjat sem kapta meg mindezidáig Hollywoodtól. Persze simán lehet, hogy egyszerűen csak túl jó ezeknek.

Véleményem szerint a holokauszttal foglalkozó bármilyen produktumról - legyen az film, nyilatkozat, vagy akár emlékmúzeum - a legjobb jelző, ami elmondható, a "korrekt". A felolvasó című film pedig kétségkívül korrekt. Nem idealizál, nem démonizál, nem fetisizál, nem heroizál és főleg nem hiszterizál. Sokkal inkább felmutat, szembesít, végigjár és főleg enged. Engedi a saját viszonyulást és engedi a megbékélést. Ez a vonás pedig mindeddig nagyon idegen volt a holokauszt-tárgyú filmektől. Talán az segíti legjobban ezt a hatást, hogy a rémtettek ezúttal nem elevenednek meg a vásznon, hanem a túlélők elbeszélésiből ismerjük meg Hanna Schmitz bűnökkel terhes múltját, s a kevesebb - mint a film világában oly sokszor - ezúttal is több.

Akik egy új szemléletű holokauszt-drámára kíváncsiak, továbbá fogékonyak arra, vajon hogyan öröklődik át generációról generációra a bűntudat és a képesség annak feldolgozására, nos, azok semmiképp se hagyják ki A felolvasó című filmet, ugyanis garantáltan másfajta élményben részesülnek majd, mint amit a Schindler listája, A zongorista, a Hazudós Jakab, az Életvonat vagy a Sorstalanság után várnának.