A Mastodont az utóbbi néhány évben nevezték már az új Metallicának, a metal megmentőjének, a rockzene következő nagy dobásának és nagyjából minden egyébnek, az összes eddiginél dallamosabb új lemezükkel pedig a viták ellenére is hasonló ajnározásokra számíthatnak, méghozzá teljes joggal.

Komoly viták kereszttüzében kezdi meg világhódító útját az atlantai Mastodon negyedik nagylemeze, pedig az örvénylő váltások, apokaliptikus jammelések és lázálomszerű zenei víziók modern mesterei igazából nem változtak annyit, mint ahogy elsőre tűnik. Való igaz, hogy összességében fogósabb, melodikusabb a zene, mint eddig bármikor, ez azonban elsősorban annak köszönhető, hogy folytatódott a 2006-os Blood Mountain albumon megkezdődött tendencia: Brent Hinds és Troy Sanders énekstílusa még dallamosabb lett, az üvöltések mára gyakorlatilag teljesen eltűntek, és itt-ott még az überdobos Brann Dailor is betársul melléjük egy-egy versszak, sor erejéig. Ezt leszámítva azonban a Mastodon maradt, ami volt, és azzal is saját hagyományaikat folytatják, hogy a Crack The Skye is egy újabb szövevényes konceptanyag, amit Raszputyin figurája köré építettek fel, de valami úton-módon Brann 14 éves korában öngyilkosságot elkövető húgának – az ő neve volt Skye – történetét is beleszőtték. Az eddigi Mastodon lemezek is egyben hallgatva működtek igazán, erre azonban talán minden korábbinál jobban igaz, hogy egyvégtében üti a legnagyobbat.

Ami a Mastodonban eddig jó volt, az tehát most is itt van, még ha kissé más köntösben is, mint eddig. Továbbra is megtaláljuk az eszement váltásokat, meglepő tempóugrásokat, Dailor szédületes pörgetéseit, a ravaszul egymásba fonódó, trükkös gitártémákat, a kifacsart, betegen eldeformált country/southern pengetéseket, és persze a ’70-es évek nagyjait idéző füstös hangulat is a helyén van. A négyes ma is teljesen szabadon, kötöttségek nélkül, az összes bevett formulát és sémát sutba dobva alkot, ami helyből megkülönbözteti őket a legtöbb kortárs alakulattól.

Ezúttal minden korábbinál több a gitárszóló és a nyugisabb, elszállósabb téma, az énektémákban pedig lehetetlen nem észrevenni az erőteljes Ozzy Osbourne-hatásokat. Igazából sem Brent, sem Troy, sem Brann nem rendelkezik túlságosan karakteres énekhanggal, a furcsán nyújtott, hajlításokkal teli dallamok ennek következtében sokkal inkább belesimulnak az alattuk fortyogó sűrű zenemasszába, mintsem kommersszé tennék azt. Vagyis senki se dőljön be a sznob zajfetisisztáknak, akiknek a korai Neurosist leszámítva minden nyálas és középutas, mert a Mastodon a Crack The Skye-jal sem vált habkönnyű melódiákkal operáló popcsapattá.


Akárcsak a zenekar eddigi anyagairól, úgy erről sem egyszerű értelmesen szólni anélkül, hogy az ne tűnne üres szócséplésnek, a Mastodonnak ugyanis nagyon kevés párja akad a rockszíntéren atmoszférateremtés szempontjából. A mágikus dallamokkal teli Oblivionnal megnyitják az utat sajátos világukba, ahonnan nincs menekvés a 13 perces The Last Baron zárás utolsó pillanataiig, és a hallgató még utána is jó ideig garantáltan a lemez hatása alatt lesz. A gyökerek persze továbbra is egyértelműek a Black Sabbath-tól a Led Zeppelinen, a Pink Floydon és a Thin Lizzyn át a klasszikus Metallicáig, összességében mégis mellbevágóan eredeti az egész zene, és hiába rejt az anyag minden eddiginél több ragadós, fülbemászó dallamot, garantáltan hónapok kellenek majd a dalok teljes megemésztéséhez. De hová is rohannánk, nem igaz? A védjegyszerű tördelésekkel megpakolt, összetett Quintessence, a négy tételt egymáshoz gyúró, faltól falig őrületes témákkal telezsúfolt 11 perces The Czar, a kísérteties, fagyos harmóniákkal elvarázsoló Ghost Of Karelia, a Scott Kellyvel megerősített címadó dal vagy a már említett zárótétel teljes feltérképezése hálás feladat. A legkönnyebben egyébként nem meglepő módon a rövid, ám annál velősebb klipnótát, a Divinationst lehet átfogni, ahol már a reszelős verzék is nagyon ütnek, a refrén elől azonban – szövegének megfelelően – tényleg nem lehet elmenekülni.

Sok hangzatos címkét aggattak már a Mastodonra, olyanokat, mint a metal jövője, a rockzene 21. századi forradalma és így tovább. Még ha ezek túlzásnak is tűnnek, annyi egészen biztos, hogy aki tudni akarja, hol tart a súlyos gitárzene 2009-ben, az nem kerülheti meg őket.