Sablonos mitológiai párhuzam, tékozló fiú-történet, Száll a kakukk fészkére utánérzés partifílinggel és szintetikus drogokkal fűszerezve. Hannes Stöhr új filmje sztoriban gyenge, de képekben és zenében erős. Ahhoz képest, hogy egy drogos parti-film, elég lagymatag, de a főszerepet alakító Paul Kalkbrennernek köszönhetően abszolút vállalható. A Berlin Calling időnként ugyan behúzza az embert, de nem túl ütős anyag.

Hannes Stöhr (Egy nap Európában, Berlin is in Germany) Titanic Filmfesztiválon bemutatott filmjének legnagyobb baja, hogy lendületes kezdés, vagyis az első negyed óra után kifullad. Talán azért is érzi ezt az ember, mert a sztori elég kiszámítható. Sokat sejtet már főhősünk művészneve is: DJ Ickarus. A film első fele ennek megfelelően a sokat akar a szarka séma mentén halad. Az első sikeres lemezén és a világ számos pontján celebrált frenetikus gigapartikon már túl van ugyan emberünk, de második albumának anyagát hallva kiadója nem igazán esik hasra. Annak, hogy Icka a kelleténél jobban szétcsapja magát drogokkal, akár ez a kudarc is lehetne a kiváltó oka, de tulajdonképpen az ő életformájából kiindulva, bármikor bekövetkezhetne egy csúnya összeomlás. Tehát Ikaruszunk túlvállalta magát és padlót fogott.

A túlpörgésnek mindenesetre kényszerpihenő lesz a vége, méghozzá egy kellőképpen depresszív és ingerszegény rehabilitációs intézetben, amelynek élén egy kérlelhetetlen, hidegszívű, betegeit brutál nyugtatókkal kezelő doktornő áll. Itt kezdődik a komikus elemekkel lightosított Száll a kakukk-dejavu. Ickarus McMurphyként harcol az őt beszippantó gépezet ellen – értsd nem hajlandó felülni a terápiás tornaórán a fit ballra. Sőt, még prostikat is hív a rehabra, mire a dolgok folyását tehetetlenül szemlélő éjszakás felügyelő – egy polgári szolgálatos raver kiscsávó – inkább maga is berúg, akár a Forman-filmben. Ratched nővér berlini kiadása persze mindent megtorol, lázadó drogosunkat még masszívabb kezelésnek veti alá. A DJ kórházi magányában, benyugtatózva létrehozza a várva várt ütős lemezt, és közben a jó útról letért tékozló fiú még testvérével és lelkész apjával is újból megtalálja a hangot.

A sztori maga tehát elég lapos és kiszámítható, és sajnos nincs is benne annyi svung, hogy maradéktalanul lekösse a nézőt. A kezdeti jó tempójú felütés után túlságosan is belassul a film, hiába van benne szerelmi dráma, hármas szex, és ütemes bólogatásra késztető tuc-tuc. Mindezek mellett a Berlin Calling teljesen nézhető, bár megtekintése olyan szülőknek határozottan nem ajánlott, akik már eddig is hajnalig morzsolták a konyhaasztal abroszának szélét a bejárati ajtót szuggerálva, ha nagy aggodalmaskodva végül elengedték csemetéjüket egy techno partira.

A film legnagyobb pozitívuma a főszereplőt alakító Paul Kalkbrenner, aki egy az elektronikus zenei körökben ismert DJ, ennek megfelelően különösebb megerőltetés nélkül tudja hitelesen alakítani a drogoktól és a sikertől elszállt DJ Ickarust. Szintén jó pont a filmben, hogy a főszereplő tripjeit nem jelenítik meg képileg, a nagyon is életszagú berlini villanások mellett hülyén is nézne ki, ha mi is látnánk, amit Icka lát. A betorzított, felerősített, vagy épp letompított hangokon kívül egyedül Kalkbrenner arca és viselkedése árulja el, hogy mi zajlik éppen benne. És meg kell hagyni, nagyon jól hozza a totál beparázott, halálra rémült, teljesen kész figurát.

Karakterének ellenpontja barátnője, aki egyben menedzsere is, a magyar Lengyel Rita által korrektül megformált Mathilde. Kettejük kapcsolatában ő felnőtt. Míg Icka durcás gyerekként hisztizik, rombol, ha valamit nem kaphat meg, majd gyerekes megbánással igyekszik rendbe hozni, amit elbaltázott, addig Mathilde végig józan marad, látja hol az a pont, amikor jobb, ha hagyja, hogy Icka maga kecmeregjen ki a bajból, törődik vele, de le tud válni róla, saját maga érdekeit is képviseli.

Jól eltalált a film humora is. Mulatságosak például az elvonó karikatúra-szerűen megrajzolt lakói is, az Indiából hazahurcolt, némaságba burkolózó Goa Gebhardtól kezdve BMW-Michi-ig, aki retteg becsukni a szemét. A legnagyobb humorforrás azonban maga DJ Ickarus alakja, aki ironikus a rehab szabályait és a doktornőt gúnyoló megmozdulásaival, vagy a drogok hatása alatti viselkedésével nevetteti meg a nézőt. Utóbbira példa, amikor néhány kelleténél gonoszabb bogyó miatt annyira beáll, hogy hiányos öltözetben beül egy előkelő szállodába reggelizni, és az asztalra kikent joghurtpacában ki tudja, milyen rendszer szerint megszállottan csoportosítani, rakosgatni kezdi a kukoricapelyheket és az asztali vázában lévő virágok szirmait, időnként egyet-egyet bekapva ebből is, abból is. A karót nyelt szállodai pincér kérdő pillantására pedig tetőtől talpig joghurtosan és virágszirmosan kedvesen közli, hogy nagyon finom itt a reggeli.

Bár a cím alapján arra számíthatunk, hogy Berlin városa is fő szereplője a filmnek, a város inkább csak szilánkokban, hangulatában jelenik meg. Egy-egy képen felbukkan a fal, az Alexanderplatz és a TV-torony, látunk gyorsított felvételen autókat cikázni a városban és visszatérőek egy vízparti afterozó hely képei - talán a Spree partján -, ahol nappal is kedvükre kattoghatnak azok, akik nem tudnak leállni az éjszakai parti után. Kevés kivételt leszámítva a városra túl nagy rálátást nem kapunk, a képek zsúfolt bulihelyeket, Icka sötét lakását és a drogelvonó steril, lehangoló tereit ábrázolják.

Mindez azonban szinkronban van azzal, ahogy Icka érzékeli a környezetét és a világot. Hiszen azt látjuk, hogy hiába utazza körbe a világot, beszűkülve érzékel mindent, nem lát túl saját magán és a szer által kreált univerzumon. Ezáltal magányossá válik, még akkor is, ha esténként többezres tömeg hullámzik a Dj-pultja alatt. Amikor aztán a rehabon lejön a drogokról, kiszakad addigi életéből, képes lesz felülről, egészben látni a dolgokat, a kamera panorámaképekben mutatja meg a várost. Icka ekkor meglát és meghall olyat is, ami azelőtt fel sem tűnt neki. Szép jelenet, amikor a kórházból már kikerült, de a nyugtatóktól betompult Icka bárgyú döbbenettel az arcán ül apja mellett a templomban, miközben az az orgonán játszik. A Dj, aki megszállottan gyűjtötte a város zajait, hátha fel tudja használni zenéjében, most először ébred rá, hogy, egy templomi orgona hangja is mennyire ütős.

Bár az új lemezt tisztán – vagy legalábbis az elvonón legálisan adott drogok hatása alatt – sikerül összehozni, és főhősünk emberi kapcsolatai is a kúra hatására tisztázódnak, a film szerencsére nem szájbarágós tanmese. Olyannyira nem, hogy a zárlat, ha akarom pesszimista is. Drogos Dj-nk ugyanis az eleve jó adag kritikával ábrázolt leszoktató kúra után ugyanabba a világba kerül vissza, ahonnan jött. És bár a neki felajánlott első adag drogot elutasítja, a film sejteti, hogy amikor újraindul a pörgés, a napok egybefolynak, egyik városból repülnek a másikba, és közben körülötte mindenki úgy kapkodja a szintetikus drogokat, mintha csak aszpirint szedne, akkor nem sok kilátás van arra, hogy ne kezdődjön minden előröl.