Halász Judit büszke az unokáira. Miközben a beszélgetésben felidézi kedvenc szerepeit, azt is megtudjuk tőle, milyen érzés más bőrébe bújni a színpadon. A kulturális környezet változásáról kritikusan nyilatkozik. Nemrégiben Prima Primissima-díjat kapott, így mindenekelőtt arról beszélgettünk, milyen érzés közönségdíjasnak lenni.
- Kisgyerekkorától színpadra vágyott?
- Kilenc-tízéves lehettem, amikor rájöttem, hogy a színészet egy foglalkozás. Addigra túl voltam egy sor iskolai produkción, versmondó-versenyen, sőt, a kórusban szólót énekeltem. Amikor színházba, vagy moziba mehettem, az előadásokat nézve azt hittem, hogy velem valami csoda történik, mert megengedik, hogy belenézzek mások sorsába, életébe. A felismerés után azt mondtam: ja, ha ez egy foglalkozás, akkor nem kérdés tovább, hogy mi legyek felnőtt koromban! Semmit sem szerettem volna ennél jobban, bújtam a versesköteteket, hogy olyan költeményt találják, amit jól elő lehet adni.
- Milyen a jól előadható vers?
- Általában mindenki a lelkéhez közelálló verset szereti elmondani, de lehet, hogy Tóth Árpád vagy Kosztolányi Dezső költeményeit inkább olvasva kell ízlelgetni. Az előadónak viszont kincsesbánya egy Petőfi-kötet. Ő, aki színésznek szökött el otthonról, olyan verseket írt, amelyekben a tehetséges előadó tökéletesen kiélheti magát a pódiumon.
- Még mindig érzi a "csodát", amikor az előadásokon más bőrébe bújhat bele?
- Jó, hogy ott mindent ki lehet beszélni, ami a lelkünket nyomja, közben mégis azt mondhatom, hogy ez nem én vagyok, hanem a szerep kívánja tőlem. Nem kell ahhoz meghalnia valakinek, hogy a színpadon meghaljon, nem kell gyilkolnia, hogy el tudja játszani a gyilkos szerepét, csak meg kell találni a szerep igazságát, cselekedetei indítékait. Az évek múlásával persze a színész elvárásai is változnak. Engem ma az érdekel a legjobban, hogy olyan közösségben dolgozzam, ahol egyformán gondolkodunk, ugyanazt akarjuk, senkinek sem kell magára erőltetnie más véleményét, gondolatát, ízlését. Jó kollégákkal és jó rendezővel a kevésbé érdekes darabból is érdekes előadás kerekedhet.
- Jó társulat lehet a Vígszínházban, amelynek szinte pályakezdése óta tagja. Vagy csak hűséges alkat?
- A pályám első húsz évében nem kellett nap nap után ugyanazokkal a partnerekkel játszanom, hiszen akkoriban évi száztíz tévéjáték vagy -film készült; játszhattam Kiss Manyival, Tolnay Klárival, Básti Lajossal, Kállai Ferenccel, Pécsi Sándorral. Ráadásul a Vígszínház is gyakran hívott meg vendégrendezőt. A rendszerváltás után ez megváltozott; a televízió színészekkel legfeljebb sorozatokat készít, amelyekbe nem biztos, hogy nagy szerencse bekerülni. A színházban pedig cserélődtek, cserélődnek a kollégák. Sok barátom elment innen és sok barátom jött ide.
- Kritikus szemmel nézi a színházi világ változását?
- Egy-egy előadást nézek kritikusan. Nagyon hálás vagyok, ha a színházban nagy ritkán elfelejtetik velem, hogy a kollégám játssza a szerepet, s nézőként belekerülök az előadás világába. Idővel persze mindannyiunknak kialakul valamilyen színházi ízlése. Előfordult már, hogy nekem egyáltalán nem tetszett egy olyan előadás, amelyik láttán a fél szakma oda volt a gyönyörűségtől. Sok alkotó azt hangoztatja mindenféle művészeti ágban, hogy őt belső kényszer hajtja, s nem érdekli, tetszik-e a produkciója valakinek. A színházban ezt tévútnak érzem. Lehet, hogy a festő el tudja tenni a vásznát a megértőbb következő századoknak, de a színház közönség nélkül élettelen! Ha a színész, a rendező nem tudja, hogy mikor, hol és kiknek szól az előadás, ha nem akar hatni másokra, akkor otthon a négy falnak is megtarthatná az előadást.
- Melyek a kedvenc szerepei?
- Nagyon szívesen emlékszem vissza néhány szerepre, de mindegyikre más miatt. Szerettem az első vígszínházi szerepemet Az idő vasfogában, nem csak azért, mert az volt az első, hanem mert én sikeres voltam benne. Amikor a frissen megnyitott Pesti Színházban játszottuk A csókot, A trükköt, új generációként tudtuk megmutatni magunkat. Krúdy A vörös postakocsijában kaptam az első drámai szerepemet, amely sokáig váratott magára. Emlékszem az Adáshibára, amelyben, mi úgy éreztük, másként játszottunk, mint addig, nyilván a darabot rendező Várkonyi Zoltán irányítására. Nagyon szerettük A kör négyszögesítését, öten bolondoztunk benne a saját korosztályomból, Venczel, Tahi, Tordy, Kern meg én. Ez a darab indexen volt a Szovjetunióban, s nálunk is betiltották egyszer három évre. Aztán változott a helyzet, és eljátszottuk vagy százötvenszer. Örültem, hogy találkozhattam sok későbbi szereppel, a Szenvedély, az Árulás, a Jelenetek egy házasságból mind olyanok voltak, melyekre szívesen gondolok ma is.
