Kuriózum Ausztráliából. Egy minden ízében az ősök szelleméhez ragaszkodó, de modern elemekkel próbálkozó hídépítés a tánc nyelvén. Tűzgyújtás a Müpa színpadán. Eső, tenger-hullámok, vihar s szél elemeiben a régmúlt ősök jelennek meg kortárs hangokkal.
Ezért valamennyire érthető, hogy az európai és az amerikai kúltúrdömping erős hatása alatt élünk. Néha azonban – igenis ritkán – oda kell fi-gyelnünk ennek a távoli országnak a kultúrájára. Magyarországon néha-néha azért felbukkan, ha csak az ausztrál filmalkotásokra, vagy a kortárs tánc jeles képviselőire gondolok. Vagy ínyencségekre. Mi jut eszébe az átlagembernek erről a távoli földről? Kylie Minogue, s Kro-kodil Dundee, a didgeridoo hangszer? Az eukaliptusz leveleit majszolgató koalák vagy az erszényes ugra-bugra kenguruk? Esetleg a Sydney-i operaház digitálisan felújított webfotói? (tessék csak a google-ba beírni az ország nevét!!! – kb. ennyi!) Pedig azért ennél sokkal több-ről van szó. A médián keresztül azért nap, mint nap áthallik: Ausztrália állandó „betegsége” – a bennszülöttek, az „aboriginek”. Ha van ország, ahol lehet a kultúrák keveredéséről beszélni, hát az Ausztrália.
Az őslakos nép, aki még talán ma is szenved a fehérek törvényeitől és kita-szíttatásuktól, sajátságos kultúráját a csodával határos módon őrizte meg. Hogyan maradhat-tak mégis fent, a mi „civilizált” korunkban, hiszen negyven évvel ezelőtt is még bennszülött gyermekeket szakítottak el szüleiktől erőszakkal, hogy nevelőszülőknek adva asszimilálják őket.
Ez volt az ellopott generációk kora. De vannak csodák, s egy évvel ezelőtt az ausztrál kormány nyilvánosan kért bocsánatot az elkövetett gyalázatok miatt. Azt, hogy az aborigin lakosság hogyan heveri ki a több mint százéves sebeit, nem szól a fáma. De kétségtelenül van rá módszer – az emlékezés, hogy soha ne történjen meg újra. Hogy egy nyugati ember is em-berszámba vegyen más embereket, kultúrákat, akiket nem ismer. Ennyi.
A bangarra szó jelentése a New South Wales államban élő wiradjerik nyelvén: tüzet gyújtani, illetve tűzgyújtás. Ezért díszeleg a Torres Strait-szigeti bennszülött harcosok lándzsája mellett a láng is. (Az ausztrál csapat néhány tagja és Elma Kris az egyik koreográfus is innen szárma-zik) Az együttes 1989-ben alakult s azóta már a világon mindenhol ismerik. A nagy áttörés a 2000-es Sydney-i Olimpiai játékokon az „Ébredések” című megnyitó ceremónia volt, ahol helyet kaptak az „abók” is. Több mint 1000 őslakos előadó gyűlt össze a különféle törzsekből Stephen Page – az együttes művészeti vezetője, aki szintén őslakos leszármazott - koreográfus rendezésében.
A Bangarra Táncszínház sajátos keveréket gyúr a hagyományok, a balett és a kortárs törekvésekből. Ez nem egyszerű történet. Az ősök hagyományát egy nyugati kultúrá-val ötvözni igen nehéz, pláne akkor, ha úgy akarja keverni, - mint ahogy azt gyakran hangoz-tatják – hogy továbbléphessen a jövő felé. Sőt, olyan formanyelvet kell kialakítania, hogy a lapos szórakoztató „show-tánc” világától messze túlmutasson. Arra, hogy mélyebbre ássanak minden esélyük meglehet, mert Ausztrália fehérek-őslakosok történelme sokszor a vérhez, elnyomáshoz, kisemmizéshez kötődik.
Tragikus történetet villantott fel Frances Rings X300 című koreográfiája: a Délnyugat-Ausztráliában egy őslakos törzs, a maralingák békésen éltek, amíg a hidegháború idején nem nyilvánították a fehérek titkos katonai területté (a katonai kód a mű címe) a földjüket. Ezeket az őslakosokat emberszámba se vették, a területüket lakatlannak nyilvánították, s nukleáris kísérletek helyszínévé tették. A koreográfia szerintem túl nagyot akart harapni, minden „koc-kát” el akart gyorsan mesélni, - hogy értsük - s hasonlóan a másik darabhoz, kissé „íztelen”, de mutatósan-kiadós turmixra sikeredett.
Pedig bedobtak mindent. Látványosságra nem lehet panasz. A hidegháború idején rock and rollt táncoló figurák, elegáns férfi, akit szkafanderes lények vetkőztetnek le s radioaktív vizsgálatnak vetnek alá, régmúlt árnyakat, ősi rítustánco-kat a homokban, gyors videoklipp vágásokkal tarkítva a mondanivalót. Bár nekem elég lett volna egyetlen szál, amire az alkotó felfűz egy gondolatot, így maradt a „külső” érdekessé süllyedt kúriózum. Egyébként Francis Rings mentségére szóljon, (s érthető bizonyos mérték-ben) hogy ő maga is kettős identitást hordoz: egyik ágon a kokatha törzs leszármazottja, a másikon német vér csörgedezik.
Elma Kris, a másik koreográfus számunkra még ismeretlenebb tájakról származik. A Torres-szorosban lévő Csütörtök-szigeten nevelkedett. Ősei között vannak wagadagamok, sipingurok, gebbarák, mabaduani songorók. Anyanyelveként nem az angolt, hanem a Kulkagau Ya és a Kala Lagaw Ya nyelvet tekinti. Az Emeret Lu (Very Old Things) című da-rabban ebbe a távoli egzotikus világba kalauzol európai lelkeket. Nem tudom ki hogy van vele, én szeretem az autentikus folklórt, - Kodályt idézve „csak tiszta forrásból” - a Nagy Rá-csodálkozás „Jéé”” – je után szomjas az ember, s szeretne megtudni valami többet róluk. A hitükről, az életformáról, a kínjaikról és az örömeikről.
Ettől tud valami eredeti lenni. A fel-hozatallal nem volt gond, érthető a négy elem, a föld, a levegő, a víz és a tűz tisztelete, egy olyan föld hangja, ahol eggyé válik az ősi szellem és a természet. A díszlet mutatós: Meghajlí-tott bambuszok ívelése valamiféle barlangot mutat, vagy folyosót. Ki-be vagy átjárás lehető-sége adott. A játékmester egy sámán, aki az egész színteret s a játékot hivatott organizálni. Volt itt férfiak vadászat és halászat rítusa, női táncosok evezés mimézise, festett testek világa, szerelem és ármány varázslat táncba csomagolva. Azért, hogy könnyebben érthessük, bedob-tak néhány modern ízű, kortárs elemekkel tűzdelt mozgás-pecsenyét, ami inkább kísérletnek tudható be, és indokolatlannak is éreztem.
Elma Kris líraisága a lassú jelenetekben párosok és egy-egy szólóban mutatkozott meg. Tény, hogy nem volt történet, csak képek sorozata, né-hány gondolat is elég lett volna elmélyülni, de kétségtelen tény: ez az ősi kultúra oly elérhe-tetlen nekünk és csak ámulunk, hogy fennmaradhatott. Örömömbe egy kis üröm is vegyült, mert kicsit sokra sikeredtek a snapshotok, a pillanatfelvételek sorozata, nehezen emésztettem, bár igaz, szívesen lubickoltam a látványban. Összegezve kár, hogy nem sokat tudtam meg erről az igazán rikítóan színes és fantasztikus világból. Marad annyi, hogy szívesen elmennék s megnézném ott ezt a kultúrát eredeti környezetben.
