Kétszázötven éve, 1759. április 14-én halt meg Georg Friedrich Händel, a barokk zene egyik legnagyobb alakja, ma is az egyik legkedveltebb zeneszerző. Igazi kozmopolita volt: Németországban született, Itáliában tanult, és Angliában töltötte élete nagy részét.
Szülei nyomására jogot kezdett tanulni Halléban, de egy év után inkább templomi orgonista lett. 1704-ben a hamburgi opera zenekarába szerződött hegedűsnek, és megírta első három operáját. A provinciális német környezetben csalódva 1706-ban Itáliába ment, ahol ragyogó fogadtatásban részesült, és egy év alatt félszáznál több művet komponált, "zenei párbajt" vívott Domenico Scarlattival.
1710-ben a hannoveri választófejedelem udvari zeneszerzője lett, nem sokkal később Londonba költözött. Anna királynő kegyeibe fogadta, évjáradékot folyósított neki. Nem sokkal később korábbi patrónusa, a hannoveri herceg lépett a brit trónra, az ő felkérésére írta egyik legnépszerűbb művét, a Vízizenét, amelyet egy Temzén rendezett királyi hajókázáson mutattak be.
Händel házat vett Londonban (ez ma múzeum), itt élt élete végéig, 1726-ban brit alattvaló és a Royal Chapel zeneszerzője lett. 1727-ben II. György trónra lépésekor négy anthemet írt, ezek közül a Zadok, a pap azóta is minden brit uralkodó megkoronázáskor felcsendül.
1719-től a londoni olasz opera mutatta be kompozícióit, de riválisai konkurens társulatot alapítottak, és versenytársként Londonba csábították Gluckot, aki azonban élete végéig Händel csodálója maradt. Händel megpróbálkozott saját operaház nyitásával is, de a műfaj hanyatlásnak indult, mert az angolok erkölcstelennek tartották az énekeseket.
Ezért áttért a főként bibliai tárgyú oratóriumra, amelyben a korabeli közönség az erkölcs támaszát látta, Izraellel, Isten választott népével a brit impériumot azonosították. Oratóriumai valódi zenedrámák, és akár színpadon is előadhatóak; a leghíresebb a Saul, a Júdás Makkabeus, az Izrael Egyiptomban és a Messiás, amelynek Halleluja című kórusát azóta is hagyományosan felállva hallgatja a brit közönség.
Händel igen népszerű volt Angliában, zenéjét a nemzeti karakter tükrének nevezték. Élete végén gyengülő látása akadályozta a munkában, végül meg is vakult. 1759. április 14-én, nagyszombaton halt meg, a Westminster apátságban temették el. A kortársak szerint vidám, lobbanékony, olykor goromba, de mindig igazságos ember volt.
A politikától távol tartotta magát, sokat jótékonykodott, szerette az italt és a jó ételeket, és soha nem házasodott meg. Már életében klasszikussá vált, elismertsége halála után sem csökkent. Művei az angol kultúra részei lettek, de a németek is nemzeti zeneszerzőként tartják számon. Bach haláláig fájlalta, hogy nem találkozhatott vele, Mozart is nagyra becsülte, Beethoven pedig egyenesen "mindannyiunk mesterének, a legnagyobb zeneszerzőnek" nevezte.
