Üres tér a színpad, csak egy szék, egy pad, két zsákszerűség rajta. A színpad feketéjéből pár centire kiemelkedő téglalap, szélei olykor kék fénnyel keretezve. Becketti végállapotok négy jelenetben, Peter Brook Párizsból érkező színészeivel létünk teljesség(telenség)ének végtelenjévé tágtítva négy jelenetet. Tele figyelemmel a nézőtér.

A térben egy féllábú és egy világtalan. Két magányos ember, akik lehetnének együtt. Mégsem lesznek, mert az egyik megüti a másikat, hogy megbánhassa tettét, és együtt maradhassanak. Közben párbeszéd, a citera húrjának művészetéről, nőkről, babkonzervről. Szavakkal –csenddel; kezekkel - érintés nélkül. A térben keresztben-kasul, ki-be, fent-lent, egyfajta mozdulatlanságban.

A térben egy nő, egy széken. Monológja ismétlődő és csak egy-egy elemmel bővülő szavak, mondatok zenéje. Ahogy ül, veled szemben, te leszel a száz ablak egyike az övével átellenben, ahonnét kitekint. Téged is kémlel, amíg ölébe tett kézzel a száz ablak mögött egy embert keres, egy hasonlót. De a redőnyök általában lehúzva. Az ő szemének redőnye is. Hintaszékben alszik el. Nappal. És kihúny a fény.

A térben két ember. Visszacsomagolják magukat magányuk fehér szatyrába, nemlétük álmába. Két csomag a fekete űrben, míg rájuk nem zuhan a nagy fehér ceruza. A teremtő ujja. A természet kényszere. A rendező utasítása.
Fel kell kelni, mint minden reggel, tenni mindennapi teendőink. Ami nem áll másból, mint magunkra ölteni a nadrágot, zakót és a kalapot, megenni a napi betevő répánk, és arréb cipelni életünk üres és teli szatyrait. 

Meg lehet oldani a feladatot úgy is, hogy minden mozdulatunkat ideges vonaglás kíséri, arcunk kétségbeesett rángása, méla undor. Semmi sincs, ami megfelelne, saját testünk is zavaró teher – és semmi sincs, aminek megfelelnénk, még nadrágunk szárának, cipzárának sem. Nem segít ezen sem a görcsös ima, sem a számolatlanul lenyelt tabletta, ima helyett. 

Meg lehet oldani a feladatot másképp is. Artisztikus pontossággal, fogmosva, fésülködve, felkészülve, óránkra tekintő szervezettséggel mindenre hagyva egy - kis időt. A lélek akkurátus lelkesedésével, a mozdulatok jóindulatú vidámságával. A torna, a meditáció, az ismétlés, az élvezet biztosítják másodpercenkénti megfelelésünk. 

Mindkét habitus folyton ismétlődő szertartás. Egyik sem jut tovább feladatával, terhével a másiknál. Végül mindig mindkettő önmaga gyűrött terébe tér vissza.
Ezt a rendet csak egy őszinte pillanat bonthatja meg. Amelyben az ember feltekint. A felette lévő ürességre.

A térben egy pad. A padon három kabát és kalap és számos lehetőség, ki kinek mikor mit súg meg. Minden mondat egy felesleges titok. Szöveg. A másikról. Apróság, bagatell, pletyka. A kimondás pillanatában mégis az egyetlen igazság. Megdöbbentő, új, fontos. Annak, aki hallja, és annak, aki nem.
Verébkék, időtlenek, nemtelenek a padon ülők. Változatlan változók összessége. Mint ahogy az elmondható, megsúgható dolgok végeláthatatlan textusa is az. Mint a színház, nekünk, rólunk, nézőtéren leskelődőknek, hallgatózóknak. Változatlan változó. Mint az üres tér. Mint a (nem)lét maga.

A Beckett négy rövidebb színművéből (Altatódal, Színműtöredék I, Némajáték II, Jövés-menés), valamint egy költeményéből (Sem egyik, sem másik) építkező Fragments (Töredékek) című előadás első, francia nyelvű változata 2006 októberében született Párizsban. Ezt követte 2007 szeptemberében Londonban egy angol nyelvű bemutató, amellyel a Complicite társulat színészei mintegy hat hónapon keresztül járták a világ színpadait. Az előadás új, szintén Compilicite-közeli szereposztással 2009 januárjától indult újabb körútra, ennek egyik állomása volt Budapest.

Brook rendezése a Trafóban ünnepi, ünnepelt vendégjáték volt. Megtöltötte a nézőteret. Tapssal a csendet. A hatvan perces Fragments nem kínált mást, mint üres teret, benne színészekkel. Hangok, mozdulatok, ritmus, lélegzetvétel és csend becketti játékával, a gesztusok, mozgás, szó, zeneiség jelen-létével. Visszafogott kompozícióval. Koncentrált tudással. Egyenes alázattal. Meghökkentő humorral. Egyszóval: tartalommal.