Számos könyv jelent már meg a Green Dayről külföldön - szám szerint nyolc -, hazánkban pedig idén került a boltok polcaira Ben Myers újságíró 2005-ös kötete. Ahogyan Alessandro Robecchi Manu Chaoról írt könyve is. Íme két külön világ, ám mégis két hasonló sikersztori, és még inkább hasonló kiadvány.

Green day - Amerikai idióták és az új punkrobbanás

A kiadó választása nem feltétlenül indokolt, mivel az eredeti kötet piacra kerülése után két évvel, 2007-ben jelent meg a Rebels With a Cause című könyv, mely nyilvánvalóan frissebb, aktuálisabb információkat is tartalmaz a zenekarról. Az Amerikai idióták és az új punkrobbanás azonban hazánkban az első könyv, amely a teljes Green Day-sztoriról szól, így hát érjük be ezzel, a többit pedig képzeljük hozzá.

Ben Myers, a kötet szerzője a kezdetektől nyomon követte a Green Day pályafutását. A szerző (aki többek között a Guardian újságírója is volt) hiteles fickó, aki sok-sok személyes élményt is elrejtett a sorok közé. Hosszú időt töltött el a zenekarral, és persze több interjút is készített a tagokkal az elmúlt évtizedekben, tehát ha valaki, hát ő minden szempontból alkalmas arra, hogy könyvet írjon a csapatról.

A három gyermekkori jóbarát történetét a rájuk hatással lévő zenekarok rövid bemutatásán keresztül is taglalja Myers. Az iskolai büfében megfogant ötlettel indul a sikersztori (azaz hogy alapítsanak egy zenekart), majd az igazi punkélet züllött, drogos és piás mindennapjait ismerhetjük meg.
A könyv ugyan kissé hosszasan foglalkozik a bevezetésben a kaliforniai Oakland leírásával, de amint a Sweet Children koncertjeit és az akkori punkélet jellemzőit ecsetelő fejezetre lépünk, el is felejtjük az addig kicsit unalmasnak tűnő részt.
A kezdetekkor még sokszor „semmirekellő munkanélkülieknek” bélyegzett srácokról szóló könyv nemes egyszerűséggel mindösszesen három fejezetre tagolódik: A kezdet, a közepe és a még nem a vég című részekre. És amilyen kurta kis tagolásokról van szó, mégis igen érdekes sztorikat, beszélgetéseket, interjúrészleteket közöl a szerző, beleszőve olykor-olykor saját tapasztalatait és élményeit úgy, hogy gyakran összefüggések magyarázataiba bocsátkozik (például elemzi a jelenséget, amely során sok punk elfordult a Green Daytől, mondván, a Dookie sikereivel a zenekar elindult a pénz, a csillogás világa felé. Sokan úgy gondolták, a punk nem mozdulhat a mainstream irányába). A könyv a 2005-ös Grammy-díjátadással zárul, ahol a zenekart hat díjra jelölték, és megkapták a legjobb rockalbum kitüntetést. Az író azzal zárja sorait: "Ha azért utálod a Green Dayt, amivé váltak, akkor te változtál, nem ők." És milyen igaz.
Hogy mégis, mi a baj ezzel a könyvvel?
A probléma ott kezdődik, hogy a fordítás sokszor pongyola, néha már szinte nyersfordításnak tűnik; a gyakori anglicizmusok értelmetlen lefordításáról van szó, emiatt pedig néha olvashatatlannak tűnhet a könyv, hiszen az olvasó belefáradhat a furcsa, nyakatekert mondatok értelmezésébe. Ám ezzel együtt azért azt mondhatjuk, e kötet alapdarab akár a rajongóknak, akár csak azoknak, akik kóstolgatják a Green Dayt, vagy azoknak, akik régen érdeklődtek a zenekar iránt.

Manu Chao - Zene és szabadság

A Silenos Kiadó Manu Chao- kötete valahogy emészthetőbbnek, pontosabbnak tűnik a Green Day könyv olvasása után, és ha az impresszumban utána olvasunk, láthatjuk, alaposabb munkáról lehet itt szó, hiszen csaknem tizenhárom lelkes fordító ültette át magyarra a könyvet. Az író, Alessandro Robecchi szintén igen személyes hangvételű kötetet tett le az asztalra, ám itt ugyanabba a problémába ütközünk, mint a Green Day könyv esetében: Robecchi 2000-ben írta művét, így az elmúlt 9 évről csakis máshonnan tájékozódhatunk - esetleg bővíteni lehetett volna a kötetet saját gyűjtéssel, vagy olyan plusz információkkal és kiegészítésekkel, amely -legalább röviden- összefoglalja, mi is történt 2000 óta.
Jó hír azonban, hogy Robecchi igen olvasmányosan és szórakoztatóan fogalmazza meg a Manu Negra történetét, a magyar szöveg pedig könnyed és befogadható - igaz, a szerző néha-néha csapong a történetek és időszakok között, de alapvetően kitűnő szerkezetű a könyv.
Olvashatunk a francia punk legnépszerűbb zenekarairól (így a Hot Pantsről, Manu Chao első zenekaráról, vagy a Parabellumról, a Wampasról vagy a Ludwig Von 88.-ról is). A Hot Pantsnél sokat időzik az író, ahogyan a tagokról is sokmindent megtudunk (például, hogy Marc Winandi, a Hot Pants egykori tagja pornószínészként kezdte pályafutását), majd áttérünk a Los Carayos időszakára.
Ahogyan a Green Day történetírójának esetében, Robecchi is újságcikkekből, interjúkból merítkezik.
A Manu Negra La Zarzamora című első lemezére áttérve elmerülünk a név eredetébe (például megtudhatjuk, hogy a XIX. században Manu Negra névvel illettek egyes andalúziai anarchista falusiakat, illetve létezett egy XX. századi szervezet is Manu Negra néven), innen ugrunk a Patchanka időszakába. Szépen lassan eljutunk a King of Bongo nemzetközi ismertséget és sikereket elért dalhoz, majd a 1994-ben véget ér a Manu Negra története, és az utolsó oldalakon a Clandestino sikereiről és Manu Chao boldogulásáról, valamint arról is olvashatunk, hogy vajon létezik-e tipikus Manu Chao-hangzás. Konkrétan azonban Manu Chao személyéről keveset tudunk meg, sokkal inkább a Manu Negra sikertörténetére fókuszál a könyv.

Mind a Green Day, mind a Manu Chao kötetnél előny, hogy a szerzők nem bocsátkoznak bulváros élettörténet-írásba, nem vájkálnak a zenészek magánéletében, nem tesznek utalást szexuális szokásaikra. Szakmai szemmel igyekeznek alapvetően objektíven, ám néhol mégis szubjektív emlékekkel tarkítva tálalni nekünk a két zenekar, a két zseniális frontember, Billie Joe és Manu Chao sikersztoriját.