Botho Strauß A park című darabja a shakespeare-i mű izgalmas olvasata – a ma emberének szemszögéből. Ez az „ember” nagyjából nyugati, férfi, fehér, és a felső-középosztályhoz tartozik. Alföldi Róbert rendezése kiegyenlítetten megkomponált olvasatát adja Botho Strauß darabjának, mely saját kézjegyén kívül az itthoni értelmiség látószögének értékeit is magán viseli.

Ez a park nem kecsegtet sem kakukkfűvel, sem violával, sem kankalinnal. Céltalanul kóborló fiatalok törzshelye, hazasietők útvonala, hajléktalanok búvóhelye, erőszak, gyilkosság helyszíne. A gumiszagú fűvel egyenletesen borított domb közepén száraz ágakból álló bozót a mindent hűsen megvilágító telihold óriás tányérja előtt. Legelöl a hétköznapok trendi bőrgarnitúrája – hol az otthon kényelmével, hol egy bár lazaságával kecsegtet. 

Ebben a környezetben nyitogatja bőrkabátját az isteni páros, Oberon (László Zsolt) és Titánia (Nagy Mari), mint egy-egy cukrosbácsi-néni, lecsúszott cyperpáros, nézetkülönbségüket klasszikusan szép mondatokban fogalmazva meg: ki hova vágyódik mezítelen, füge helyett hetyke, nem tudni mely erotika-shopban beszerzett vagy madárkáról természetes mód lehullajtott tollacskával elrejtett szemérmű embertestéből. 

A férfi és a nő, még ha isteni származású is, princípiumából adódóan másképp viseli az emberi mértékbe zártságát. Oberon magas, érett férfipéldányként a szerelemre játszik, hatalmát így teszi próbára, Titánia apró, mozgékony, idősödő hölgyként a kéjre koncentrál itt is, ami maga a hatalom. Egy arra járó „karóra” másodpercmutatójának elmozdulása alatt bármely kidolgozott izomzatú néger „munkás” (Debrah Dennis) karjaiba veti magát – Pókháló, Mustármag, Moly tündéremlékek ide, manóemlékek oda. Válogatatlan kéjekre adja elvágyódó fejét a kerek, fényes holdtányér előtt, az időben varázslattal visszarepítve, turnűrös selyemruhában buta fiatalok gúnyának téve ki, idegen házakba tévedve be. 

Megaláztatások sora után csupasz állatkaként csúszik-mászik a kékes földön, mielőtt eléri és ténylegesen átszakítja a Szent Iván-éji idő holdfátyol-szűzhártyáját, hogy újjá születhessen. Saját maga kér vérbő ágyékot mitológiai bikájának, mintegy csillapíthatatlan vágya művészi megkoronázásaként. 
Titánia véres bika-alsóteste, a kéjmámoros eltérések, kilengések korunk hagyomány- és művészet-olvasatai. 
A házaspárok (Schell Judit, Rátóti Zoltán, Murányi Tünde és Stohl András) világában mindez befogadható kulturális „jav”, megvásárolható, megtekinthető csodaáru, ami akár „feldobhatja” a mindennapok banális szerelmi átrendeződéseit is. 

Tárgyilagos bábokként gyorsítva, sarkítva játsszák le a „szentivánéji” szerelmi bonyodalmakat, a rasszizmus, a recesszió, a generációs különbségek társalgási témáit, a különböző női és férfi szerepek már-már érzelemmentes, mert játszmákkal teli mintáit rutinosan építve be rövid párbeszédeikbe. Az előadás kezdő képének bosszús, elismerésre vágyó artistanőjének (Schell Judit) későbbi, polgári szobájába a szerelem és az ambíciók elmúltával a bársonyos halál is könnyedén lép be, hogy ugyanolyan könnyedén távozzék. 

– Ha nem, hát nem – von vállat nyeglén Alföldi sápadt alteregója (Gergye Krisztián), aki az élet egyik legpotenciálisabb rendezője, hisz a befejezést határozhatja meg. De már nem muszáj; nem muszáj olvasnunk jelrendszerét, a kultúra textusait, beleértve ezt az egész színpadi kavarodást, ha nem akarjuk.
A határaikat feszegető, mit sem értő, trágár, de ugyanakkor félelemmel teli és olykor naiv, kíváncsi fiatalok (Mészáros Piroska, László Attila, Orth Péter) biztosan nem fogják akarni. Ahogyan a Titánia „négere” után áhítozó művész-Puck, Cyprián (Rába Roland) sem, akinek alkotásai más dimenzióba képesek helyezni a vágyakat, nyakba akasztható „egyedi” tucatáruként. Rába Roland érzékeny őrülete, megalomán hiúsága széles skálán mozgatja a művész mai prototípusát. 

Mi győz hát, a szerelem vagy a kéj? A halk szavú, szürke-zakóssá vedlett Oberont (gond)terhes Titániánk piros ruhában keresi a közönség soraiban is. Aranyhaj, aranyszó után kutat, mely gesztus épp úgy működőképes, hogy nem érezzük megszólítva magunk. Hisz Oberonhoz a valóságban nincs fogható, ezt tudjuk mi is. Hisz egész társadalmunk szívesen tart el magától bármit, legyen az az öregség problémája, a „niggerkérdés”, egy szeméttel teli park, vagy egy homokos szobrász hullája a bokorban. 

Az isteni páros végül egy bárban talál egymásra. Csendességében megindító találkozás: a reménytelenné öregedett férfié és a reményteli, idősödő nőé.
Huszonötödik házassági évfordulójukra aztán kevés vendég érkezik, a remények megkopnak ennyi idő alatt, mint a test. A négy meztelen öreg, a két egykor civódó páros tagjai, a parki bozót helyét fénytóként körül ülve fogadja el a felszolgált teát. Oberon a háttérben csak egy darabig hallgatja a fekete zongoristát, az előtérben a méregdrága bundába öltözött, kicsiny Titánia, nagyra nőtt fia (Makranczi Zalán) mellett. A „gardenparty” sikere mellett aggódik annak jövőjéért, vajon megleli-e majd a szerelmet. 

Jó fiú ő, szerelem gyümölcse; monológja csak az anya, az ezüstlakodalom körül kering. Csakhogy patája is van, és bikaként képes üvölteni, miután magáévá tette az odarendelt, végig szótlan remegő, fehér bőrű cselédlányt (Gáspár Kata). Titánia ezt már nem hallja; egyik istenség sem hallja meg a kilátástalan, kéjhajhász kor diadalát. Egy szennyel, titkokkal, szeméttel, hullával teli, kiszáradt parkét.

A Nemzeti Színház A park című darabbal képviselteti majd magát a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Botho Strauß művét a június 4-13. között zajló fesztiválon, a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán láthatja majd a közönség Alföldi Róbert rendezésében.