A Trafó március hatodikán izzította be a 200 % tánc programját. A Nemzeti Táncszínház pedig már korábban bevezette a Beavató színházi esteket, ahol az alkotók és a közönség szemtől szemben találkozik és kommunikál.

Becsülendő ez a kezdeményezés a magyar kortárs táncéletben, mert ki merik mondani: itt a Trafóban azt szeretnénk, ha a figyelem középpontjában újra a kortárs tánc állna. Pillanatnyilag azt érezzük ugyanis, hogy a táncos közönség egyre kisebb, sokan távolodnak a műfajtól – a célunk most az, hogy újra felépítsünk egy közönséget, egy közösséget a tánc köré. 

Ez azért is tiszteletreméltó, mert 200%-ig igaz. A kísérletezgetések, a mindent szabad - mindenből gyúrás eszmei vonalán észbe kell kapni, mert elveszíthetjük például a következő generációt, aki már nem fogja érteni ezt a fajta nyelvet.
Hofesh Shechter fellépése igazán túl volt a 200-as mércén. E fiatal koreográfus két éve készült Uprisingja mit sem vesztett lendületéből. Hofesh tipikus esete annak, aki jó időben „mozdult” jó helyre. London ünnepelt ifjú titánja, aki „új hazájának” választotta a brit fővárost néhány éve. Ő az, aki kakukkfiókaként érkezve az angol kortárs táncéletet unalmasnak titulálta. 

Sejtelmesen üres tér hívogat a Trafóban, sűrű ködfátyol szinte beterít mindent. Hirtelen átszeli a légteret hét férfitáncos sziluettje (köztük az alkotóé is). A nézőkbe csapódnak s megállnak egy szarkasztikusnak vehető balettpózban. Ami ezután jön, én bölcsességnek hívom: nincs díszlet, sem kellék, csak a férfi energia tombolása, az erő, a dinamizmus találkozása a költészettel. Nem kell megerőltető gondolatok közt száguldozni, csak azt kell figyelni tűkön ülve, ami a színpadon történik. 


Ez a fajta látvány most nem sekélyes, igenis komoly mondanivalót hordoz: Minket. Hét fiú, akik játszanak, azután összevesznek, mint a kamaszok a grundon, egymás szemébe néznek, mint a barátok, játékosan birkóznak, hogy azután komolyan vérre menő képekbe merevedjenek. Háború és pokol, barátság és bajtársiasság. Hofesh Shechter a látványt nem tölti tele „politikai tartalommal”, bár származása miatt talán minden oka meglenne. A tánc nála a költészet egy formája, azaz mindenki a saját sztoriját olvashatja bele, ahogy ő maga fogalmaz: nézzük úgy, mintha egy óceánt szemlélnénk. 

Igen, például egy kettős, ami a pulzáló zenéből s az allegretto mozgásokból egy lírai képben tűnik fel: két férfi, akiket még barátoknak hiszünk, vállukat megtámasztó segítők kimerevítése egy pózban, de ez csak a felszín, egy felvezetés, hogy utána összeomoljon minden. Barátból ellenség, aki eddig átölelt, most a torkodat vágja el. 

A csoport uniszónókba beleérthetjük a bandaháborúkat, de a közel-keleti helyzetet is, egyszóval az emberi kapcsolatok átértékelődését. Itt semmin nem kell gondolkodni, csak sodródni a látvánnyal valami felé. Örülök, hogy a talajt mérhetetlen módon „tisztelik” és fontos közegként használják. Az esések, gurulások, kontakt ugrások, dőlések itt nem kiegészítő elemek, hanem eszközök a párbeszédhez. 

Az a hihetetlen dinamika, ami jellemző az Uprising-ra talán enyhe szó. 
A táncosok „megdolgozása”, kiaknázása a belőlük szunnyadó erők összehangolásából ered. Az egész darabban végig az az érzésem támadt, hogy rengeteg benne az improvizációs munka, egy kiváló érzékű koreográfus vezetésével. Ki-ki a magáét beletette. Kétségtelen látszik a Batsheva és Wim Vandekeybus hatása, a fulladásig tartó, az emberi teljesítőképesség határait feszegető energiák 200%-os kihasználása. Egy ismerős táncos kollegám fogalmaz a szünetben az első rész után: Ez igazán lehengerlő volt. 

A második rész előtt volt idő azon merengeni, mi jöhet még ezután, ami hozzáad, vagy még jobban feltuningol? A 2007-ben a londoni Place színpadán bemutatott In your rooms az Observer tánckritikája szerint az ezredforduló utáni legfontosabb új táncdarab Nagy-Britanniában. Ez nem tudom mennyire igaz, de kétségtelenül szerkezetileg kimunkáltabb, és akcióiban precíz gondolatvilágot közöl. Zenéje mellett szöveget is használ, méghozzá elgondolkodtatót, amire oda kellett figyelni. 


A rend szerepéről, azért, hogy a káoszt megszüntesse. Ez a sztereotíp gondolat azonban teljesen egyedivé válik az együttes kezében. A tizenkét táncost felvonultató koreográfiában férfi-női duók, erőszak, simogatás és szerelem, esések, hihetetlen erőteljes „földharc”, a nők is olyan energikusak, hogy eláll a lélegzetem. (Bujkál bennem a gondolat, kevés ilyet látok itthon, és szerintem itthon is akadnának kiváló táncosok, csak hozzáértő kezek kellenének ilyesfajta dinamikát a felszínre hozni). A rend-rendszer fogalom szarkazmusa hallatszik át Hofesh Shechter mozgásvilágából: van-e Rend, egy rendszertelen világstruktúrában, a tömegek és egyén közötti feszültségben, vagy netán a nő és a férfi kozmoszában? 

Az életet túl kell élni, és a lényeg, hogy kommunikáljunk, hallatszik. Majd válaszképpen uniszónók tömegformában, egy mozgássorban, egyének törnek ki és formálják rá válaszul a saját világukat. A textura elhalkul, a szó mögött talán érezhetőbb a gesztus, a bombasztikus energiákkal feltöltött test, a korunkban feltornyosodott mérges indulatok szabadjára engedése. Döng a Trafó, pulzál a zene, az adrenalin szintem a maximumon. Örülök annak, hogy 200 % táncot láthattam, s remélem Hofesh Shechter még visszatér, hogy kibontsa a Trafó téglái közül a maltert.