A budapesti Bridge To Solace új lemeze egy az apokalipszis lehetséges aláfestőzenéi közül: agresszív, dühös, morózus és féktelen, de benne rejlik egy lehetséges újrakezdés pozitív ígérete is.

Nem kevés Slayer feelinggel átitatott, az ember száját önkéntelen vigyorra húzó reszelős témával indul az új Bridge To Solace a Degeneration nótával, amiből aztán egy olyan hangulatos, egyszerre roppant fogós és intenzív zúzdát kerekítenek Jakab Zoliék, hogy csak na. Habár a csapat előző anyagaira sem lehetett panasz, már ez a kezdés is előrevetíti, amit aztán a teljes lemez ismeretében is megállapíthatunk: a hosszú szünet minden szempontból jót tett a zenekarnak, ez ugyanis egyértelműen az eddigi legkerekebb, legerősebb albumuk.

A Bridge To Solace azon hazai bandák sorát gyarapítja, akikről ismeretlenül meg nem mondaná az ember, hogy magyarok, ráadásul abszolút korszerű vonalon mozognak. Az már persze más kérdés, hogy a két alapember, Zoli és az évek kihagyása után ismét dobossá visszavedlett Fellegi Ádám már akkor is ezzel rokon megközelítésű dolgokban utazott, amikor a mai Killswitch Engage, As I Lay Dying, Unearth tábor jelentős része még legfeljebb meselemezeket hallgatott, így nem csoda, hogy utálják, ha lemetalcore-ozzák őket. Maga a zene a stílust tekintve nem változott, maradtak ugyanannál az alapvetően gyors tempókra épülő, agresszív, zúzós hardcore/metalnál, ahol a karakteres dallamokat elsősorban az északi ízű harmóniagitárok hozzák, valami miatt mégis lendületesebb, magát jobban hallgattató a végeredmény, mint a legutóbbi Where Nightmares And Dreams Unite esetében. Ádám gyilkos pörgetésekkel teli, intenzív dobjátéka egyfajta friss húzást adott az anyagnak, de Zoli mélyebbre vett és ezáltal erőteljesebbé, karakteresebbé vált hangja is jót tett az összképnek.


Aki még nem találkozott velük, garantáltan meg fog lepődni, milyen gyorsan bemásznak majd a fülébe a gitárharmóniák, melodikus betétek, csordavokálos refrének, sőt, maguk a riffek is… Itt bizony nem történt mellényúlás, minden felesleges zsírt lenyestek a dalokról, és éppen ezért a hallgató rutinszerűen indítja újra az albumot, ha egyszer lepörgött. A hangzás szintén profi, bár nem olyan brutálisan tömény és hi-tech, mint mondjuk a fentebb említett amerikai csapatoknál. Nyersebb, szellősebb, természetesebb ez a sound, közelít a csapat élő megszólalásához, bár a kelleténél puffogósabb dobhangzást eleinte azért szoknia kell a fülnek.



Csak reménykedni lehet abban, hogy a következő hónapokban minél több emberhez jut majd el ez a remekül eltalált borítóba csomagolt album, a Bridge To Solace ugyanis simán válhat napi rendszerességgel döngetett favorittá egy csomó mindenkinél. A zene minden hangjában aktuális és naprakész – mondhatni, a trendek menetközben utolérték a korábban évekkel előttük járó Zoliékat –, az élő teljesítményben sincs hiba, tényleg teljesen kerek az összkép. Pláne, hogy a CD-re az új dalokat követően a teljes előző album is felfért...