Duff McKagan aligha lenne rászorulva a zenélésre, a koszos klubkoncertekre, ha nem ez dobbantaná meg a szívét a mai napig. Az egykori Guns N’ Roses és jelenlegi Velvet Revolver basszusgitáros azonban képtelen egy helyben maradni, és a Loaded élén is rendületlenül nyomja a punk’n’rollt, még ha nem is világmegváltóan.

Az idén 45 éves Duff McKagan annak idején a Guns N’ Roses basszusgitárosaként vált a világ egyik legismertebb rocksztárjává. A klasszikus Guns tetszhalálba meredése után Duff 1998-ban unta meg Axl Rose keserves tökölődését, de kilépését követően pár évig ő sem nagyon találta a helyét, mindenfelé sürgött-forgott és próbálkozott, míg végül lehorgonyozott régi társai mellett a Velvet Revolverben, és ismét a listák csúcsára tört. A korábban reménytelen, kokainmániás alkoholistaként elhíresült basszer(/gitáros/ dobos/énekes) 1994-ben kishíján meghalt egy hasnyálmirigy-összeomlás következtében, így jó ideje tiszta és józan életű családapa: az utóbbi másfél évtizedben mélyen beleásta magát a harcművészetekbe, elvégzett egy komoly üzleti sulit, és az amerikai Playboy internetes hasábjain is rendszeresen jelentkezik gazdasági témájú írásaival. Vagyis nem az a kifejezett egydimenziós figura…

A Velvet Revolver jelenleg énekeskeresés miatt éppen kényszerszünetet tart, Duff pedig természetesen most sem bírt túl sokáig egy helyben ülni, és újraélesztette egyik korábbi projectjét, a Loaded-ot. Ez a formáció teljesen más felállásban 2001-ben már kiadott egy semmibe elsikkadt lemezt Dark Days címmel. Mindig is tudni lehetett, hogy Duff szíve leginkább a punkos zenékért dobban meg, így aztán senki számára sem lehet meglepő, hogy az itt gitáros/énekesnént tevékenykedő főszereplő és társai a Sick 13 dalával is abban a fésületlen, nyers punk’n’rollban utaznak, ami olyannyira közel áll hozzá. Aki spontán, mindenféle felesleges sallangtól mentes, szemtelen rocknótákat akar hallani, amiken nem kell nagyon gondolkodni, viszont nem kevés kakaó és feeling szorult beléjük, nyugodtan próbálkozhat a lemezzel, de nagyon különlegesnek semmiképpen sem nevezhető a műsor.

Ami a konkrét dalokat illeti, a szakítós témájú Flatline, a némi klasszikus brit punk rock feelinggel is átitatott The Slide, a verzéiben érdekes módon kicsit az Izzy Stradlin-féle Guns dalokat idéző Sleaze Factory vagy a fogós IOU remekül eltalált szerzemények. Az utóbbi kettőhöz hasonlóan a tavalyi EP-ről már ismert Wasted Heart lírája viszont másodjára sem lett érdekesebb, és a klipes No More-ból is csak az utolsó másfél perc működik igazán. Ugyanígy simán elfelejthették volna volna a bugyuta, fúvósokkal megspékelt power/pop/country Blind Date Girlt is, és a kissé U2-s beütésű Mothers Day ballada sem túl erős, noha érzelemgazdagsága tagadhatatlan. A gond itt inkább Duff fésületlen antihangja, amit ugyan lehet szeretni őszintesége és kifejező ereje miatt, egy ilyen típusú dalhoz viszont egyszerűen kevés. Még akkor is, ha egyébként önmagához képest rengeteget fejlődött.
Aki netán a klasszikus Guns N’ Roses szellemiségére vadászik, nagyon egyértelmű áthallásokra ne számítson, bár közös pontok azért akadnak, egyszer-kétszer garantáltan felkapja a fejét az ember egy-egy dallamra, gitárdíszítésre, apróságra, ami egészen olyan, mintha 18-20 évvel ezelőtt született volna a legendás műhelyben. Duff leghíresebb bandájának szikrázó zsenialitását viszont teljes egészében nélkülözi az anyag. Kicsit a hangzás is lehetne gitárcentrikusabb, harapósabb.

A Loaded bizonyára vérbeli koncertbanda, élőben gyaníthatóan lemarják a bőrt az ember arcáról, amire hamarosan Európában is alkalmuk nyílik majd a Mötley Crüe egyik nyitóbandájaként. A Sick ugyanakkor semmiképpen sem kihagyhatatlan lemez, noha őszinteségéhez, hitelességéhez nem férhet kétség. Ez itt száz százaléknyi Duff McKagan.