A FortedDanse Társulat két előadása, a szövegkönyvért már több díjjal kitüntetett Szálinger Balázs jegyezte Kalevala és Gorkij Éjjeli menedékhelye is szerepel az idei POSzT versenyprogramjában. Horváth Csaba rendező-koreográfus biztos formával, szemlélettel, válogatott művészekkel és több produkcióval van jelen a színpadokon, olyan hazai kulturális közegben, ahol a kortárs tánc csak „alternatívként” létezik. Ennek megfelelően társulatának, művészetének alternatíváiról is kérdeztük.

A ForteDanse Forte elnevezésre való módosítása milyen változást jelez a Társulatnál?

Azt gondolom, ez a névválasztás valóban képes jelezni azt a törekvést, hogy ’totális színházat’ csinálunk, bár őszintén szólva nem szeretem a címkéket; inkább gondolkodásmódnak nevezném. Táncosként is erőteljesen foglalkoztat egy szöveg ereje, zeneisége, akár foszlányokról, akár komplett, kerek történetekről, klasszikusokról van szó. Előadásról előadásra azt a kapcsolódási pontot keressük, ami nem választja el egymástól a táncot és a prózát. A ForteDanse egyrészt behatárolt minket ebben, másrészt a Forte markánsabb szó, mindemellett zenei vezényszóként jelentését tekintve is kifejezőbb, hiszen annyit tesz, mint ’erősen’, ’dinamikusan’.

A többes szám első személy mennyiben takar közös alkotói folyamatot?

Ugyan rendezőként én választom ki a kiindulási anyagot és állítom össze a kompozíciót, az alkotói munka mégis olyan értelemben közös, hogy a társulat minden tagja részt vesz benne. A Csak a felhők... című előadáshoz, amelyben alapvetően Beckett szövegeket dolgoztunk fel, a társulat tagjai – így Sipos Vera, Földeáki Nóra – rengeteg anyagot hoztak. Az elkészült bemutatót egyelőre ujjgyakorlatnak tekintjük – sok szöveg zenei interpretációjaként, illetőleg az arra tett kísérletként, azonban talán teljes sorozat is lesz belőle. Beckett köztudottan zenei szövegeket hozott létre, sok olyan előadás készült már, ami a szerző ezen oldalát elemzi.

Mi alapján választasz anyagot?

Ez változó. Wedekindnél a történet ragadott meg. Régóta foglalkoztat, és már dolgoztam is vele. Emocionális töltetű darab a fiatalokról, így kifejezetten ebben a történetben helye van a mozgásnak, testbeszédnek. Gorkijt a József Attila Színház által kínált lehetőségek közül választottam. Az északi kultúrát nagyon szeretem, különlegesnek tartom, továbbá foglalkoztat a mitológia, az archaikus hangulat és a modern keveredése. A Kalevalában erre az ütköztetésre tettünk kísérletet Szálinger Balázzsal, egy ősi történet jó értelemben vett aktualizálásával. A táncot gyakran úgy definiálják, hogy absztrakt művészeti ágként képes kifejezni nonverbális jelekkel, amit nem lehet verbálisan elmondani. Ezzel tökéletesen egyet értek. Viszont van egy költő, aki szavakkal mondja el azt, ami szavakkal nem mondható el: Pilinszky. Valahol én azt érzem, hogy a költészete olyan, mint a tánc, ezért választottuk már tőle is szövegeket kiindulásképp.

Bár nem szereted a besorolásokat, de a Ladányi Andrea kezdeményezte „fizikai színház szak” egy osztályának vezetője is vagy.

Úgy érzem, azért is kértek fel erre, hogy túl a technikai képzésen egyfajta szellemiséget adjunk át. Anélkül, hogy kritizálni akarnám a táncos szakmát, számomra most mégis hiányzik valami alapvető szellemiség, amit mi annak idején egy elég szigorú, mondhatni „szemellenzős” iskolában, ami ma már a Táncművészeti Főiskola (akkor még Állami Balettintézet), még megkaptunk. Szigorúbb volt, több mindent megtanultunk a szakmáról. Ezt a művészetet alázat nélkül nem lehet csinálni, nélküle nem lehetséges a fejlődés, a kiteljesedés, legyen bárki bármilyen tehetséges. Szellemi oktatásra is gondolok itt; célunk, hogy gondolkodó embereket neveljünk ki, egyfajta hozzáállást tanítsunk meg a fiataloknak. Hogy művészi pályájuk tiszta legyen, egyenes, legyen iránya: ne egy céltalan, művészkedő szemléletet tegyenek magukévá, ahol minden mindegy, csak színpadon legyenek valahol. Ez összetett folyamat, a színészi oktatást Lukáts Andor végzi, művészettörténetet Földényi F. László tanít, én a „fizikai” részét viszem, erőteljes hangsúllyal a zenén, tánctörténeten. Pont azokra a dolgokra igyekszem összpontosítani, amelyekről véleményem szerint a fiatalok kevés tudással rendelkeznek.

A külföld milyen szerepet játszik ebben az orientációban?

Rengeteget tapasztaltam külföldön, bár a mi generációnk számára komoly hiány, hogy a pályánk kezdetén még nem volt nyitott a világ, minket még úgymond „bezártak”. Persze, néha jó máshol dolgozni, de közben szeretek itthon lenni, vendégszerepelni járunk sokfelé, épp Bukarestben voltunk a Kalevalával. A mai huszonévesek számára pedig már egyáltalán nem probléma, hogy megmutassák magukat a világnak.

A nevelés, oktatás másik oldalán a néző van, aki talán nincs felkészülve arra a kvalitásra, amit a Forte nyújt.

Az ember igyekszik a figyelmet arra irányítani, amit csinál, amit képvisel. Hogy ez nehéz, túl telített, összetett a mai magyar „átlag” közönségnek, szubjektív dolog. Az elmúlt húsz évben az emberek fejébe rendkívül primitív, alacsony esztétikai színvonalat képviselő dolgokat sulykolnak, így sokan nem fognak tudni mit kezdeni egy árnyaltabb jelrendszerrel, ahol fontos a szubjektum pillantása, az érzékszervei, az agya. Ha az élettér, környezet nem jó, nem megfelelő, nincs könnyű dolgunk, hiszen nem mindegy, milyen attitűddel érkezik valaki a színházba: tisztán, nyitottan, vagy úgy, hogy nincs is benne hely a befogadásra. Persze a legkönnyebb azt mondani, hogy érthetetlen, amit csinálunk, de ebben az esetben szó sincs valódi ízlésről. Mindemellett a pesti közönség avatottabb, mert többet lát, viszont vidéken az előadás pillanatában ugyanúgy hatnunk kell, akkor is, ha három ember ül a nézőtéren. Általában fiatalabb a közönségünk, de a József Attila Színházban most nagyon más, vegyes réteggel találkozunk, és nem feltétlenül igaz, hogy tömegesen hagyják el a termet. Egy nyugdíjas-bérletes teltháznál is megvan az érdeklődés, a befogadói szándék.

A szakma kezdi vigyázó tekintetét jó értelemben felétek fordítani, most a PENDULUM nemzetközi sorozat részeként lesz bemutatótok a Trafóban.

Az isteni vidékek a görög filozófiával fog foglalkozni. Ennek során nem az antik mitológiai hagyomány felől közelítünk ehhez a kultúrához, hanem azt járjuk körül, hogy két ember hogyan beszélget egymással. Fontosnak tartom azt a kérdést, hogy egy társadalomban, közegben a társalgás, az egymással való dialógus milyen módon zajlik. Platónt használjuk kiindulási pontként, de természetesen nem filozofálás, moralizálás a cél, hanem a párbeszéd, ahogyan a tánc is több síkon az egymással való párbeszéd művészete.

Ennek kapcsán nehéz lesz elkerülni a hazai közbeszéd és privát szféra kulturált kommunikációra való képtelenségének problémáit.

Ha azt nézzük, hogy mi zajlik a közéletben, el lehet keseredni. De közben a mi táncos világunk jó értelemben véve zártnak mondható. Csak a munkából kilépve szembesülsz a problémákkal, ha tájékozódni próbálsz – hogy tudd, hol is élsz. Árnyaltan egy munka tartalmazhat elemeket az adott korból, a mindennapokból, és ezek akár elő is mozdíthatnak valamilyen változást, de a direkt aktualizálás tőlem távol áll, felszínes provokációnak tekintem. Ennél sokkal fontosabbnak tartom az árnyaltságot, az árnyalt fogalmazásmódot.

Mennyiben formál, formált téged ez a közeg, a specifikusan „magyar”?

Az embernek akarva-akaratlanul vannak gyökerei, de nálunk érzésem szerint maga a fogalmak is problematikusak. A „magyar kortárs művészet” egy nemlétező ágazat, pontosabban nincs komoly szinten tárgyalva, kezelve. Általában ’alternatív’ vagy ’kísérleti színház’-ként, alkalmi jelenségként kezeli a közbeszéd, ami kezdeményezésként vagy jól sül el, vagy rosszul. Közben pedig alkotókként igyekszünk egy pályán mozogni, egy színvonalat tartani, ami nem könnyű ebben az átmeneti kategóriában. Kortárs művészetként itthon az ismert, turnézó külföldi vendégekre tekintenek, ami nagy probléma, hiszen a hazai, mai aktív alkotókról, fiatalokról nincs szó. Itt nemcsak a tánc műfajáról beszélek, sokkal katasztrofálisabb a kortárs zenészek helyzete. Nagyszerű gyökerekkel, kortárs zeneszerzői hagyománnyal büszkélkedhetnek – de rájuk ugyanúgy érvényes a kortárs tradíció megszakadása.

A pályád jelenlegi pontjára egy nagyon egységes formához, szemlélethez érkeztél, ami nagyon jól működtethető a választott tartalmakkal. Milyen Horváth Csaba módszere, művészete?

Nekem ez színház és semmi más. Lényege, hogy a mozgás és a szöveg úgy legyen egymás mellé rendelve, hogy egyik se irritálja a másikat. Ennek megfogalmazása már az elemzők, kritikusok dolga. Előfordul, hogy ugyanarról az előadásra különböző terminusokat használnak, máshogy értékelik. Amit a szakíróktól azonban elvárhatónak tartok a megfogalmazás, a leírás során, hogy az ő munkájuk szintén egyfajta alázatot követel meg, hiszen ha bármit csinálunk, létrejön egy alkotás. Lehet, hogy nem tetszik, lehet, hogy én sem vagyok vele elégedett, de akkor is színház.