Eldőlt8as a MU Színházban, Bakó Tamás és Rózsavölgyi Zsuzsa víziója. Bár sem Rózsavölgyi Zsuzsa, sem Bakó Tamás nem számít már kezdőnek a táncélet színpadán, mégis érezhetően az „új hullámon” lovagolnak: előadásuk többször és több irányban kitör a tánc – koreográfia adta keretek és korlátok közül.
Nem sokszor történik meg velünk, hogy a kezdésre várakozva észrevesszük az alkotókat – előadókat a „kinti” térben. Tamás és Zsuzsa ezzel is játszottak, sőt az előbbi még a jegyszedő mellett állva köszöntött mindannyiunkat. A színpadi tér sem billentett el bennünket a fikció megragadásának irányába, a színpad szinte teljesen üres, a függönyök széthúzva, nincsenek utcák, takarások, díszletek. Egy asztal volt csak a térben: fény- és hangpult projektorral, laptoppal, melyet az előadók maguk kezelnek az estén. Vajon egy próbafolyamat közepébe csöppentünk?
Ahogy a megérkeztünk finom játékkal az előadás idejébe és terébe, egy nagyon egyértelműen gyermeki szituációban találtuk magunkat. Tamás (a férfi – egy férfi) bújócskát játszik, majd futkos erre-arra, mégsem találja a színpad közepén álló Zsuzsát (a nőt – egy nőt). Nem lehet nem emlékezni a gyermekkori bábszínházi élményekre, amikor együtt kiabáltunk Vitéz Lászlónak, mert nem vette észre a közvetlen mellette álló ördögöt.
Számomra kissé sántikált, hogy ha ezt a szituációt választják indításnak, miért nem játszottak többet és bátrabban a közönséggel, és miért kell a keresést olyan mímes – táncos futással előadni. Ettől kicsit mesterkélt lett a szituáció, és nem engedett bennünket a gyermeki színházlétbe, ahol minden, ami történik kötelezően valóságos. Mint minden mese. Zavarban vagyok Tamás öniróniájával kapcsolatban, amikor arról beszél, hogy miért is kell egy táncosnak színészkedni. Ha nem mondta volna, magamtól tettem volna föl a kérdést. Nem azért, mert nem fér el egy darabban, vagy mert nem szerethető, de ha azt választja, hogy színészkedik, jó lenne, ha ez igazi színészi játék lenne, ha meg civilként beszél, akkor a mese veszti el erejét. Szeretnék hinni neki, de valahogy azon a ponton állapodik meg, ahol sem néző, sem résztvevő nem tudok lenni, csak egy kívülálló.
A zenék okosan összeválogatottak, és egyenrangú társai voltak a koreográfiáknak. Az alkotók gondoltak azokra is, akik ezidáig csak ümmögve dúdolták az érthetetlen szövegű slágereket, a dalszövegek magyar fordításban is megjelentek a falon. A manapság közkedveltté vált vetítés itt viszonylag egyszerű szövegfordítási oldalak megjelenítésével tett hozzá a szereplők által megalkotott játékhoz. Így kevéssé volt művészi, mint inkább funkcionális jelentősége. A szövegek hangsúlyozásával azonban egyértelművé tették a számunkra, hogy a zenék megválasztása, időbeli elhelyezése, a különböző montázsok egyenrangú szereplői az előadásnak, semmiképpen nem tekinthetők csak aláfestésnek. Valóban, ahogy az elmúlt évtizedek nagy slágerei újra és újra próbálták megfogalmazni az emberi kettősök örök párharcát, szinte már nem remélhetünk új mondanivalót.
Az alkotók nagyon bőkezűen és bátran nyúltak ezekhez a zenékhez: könnyedebbektől a „nehéz” bluesig, a közhelyesen egyszerűtől a nagyon személyesig. A jelenetek, táncok és a zene is változatos kapcsolatot mutat, hol teljesen alárendelik a mozgást a dalszöveg mondanivalójának, hol azt élesen kifigurázzák. Szép példája ennek, amikor a dal kesereg a szerelem fájdalmasságán (Love Hurts), míg a két előadó külön-külön komikus helyzetekben okoz fájdalmat önmagának. Mi meg kínosan nevetünk a nézőtéren, emlékezve önnön helyzeteinkre. Egyébként pont ezek a zeneválogatások teszik nagyon személyessé ezt az előadást a néző számára: nincs, aki legalább egyik szám alatt ne merengene el saját emlékein.
Az előadás mélységeit jelentik azok a pillanatok, amikor a táncosok kivonulnak a térből, hogy hallgassunk, illetve olvassunk (fordításban) egy különösen megindító dokumentum-hanganyag részleteiből. A bejátszott szöveg nem fikció, hanem egy világszerte elhíresült eset rövid összefoglalása: Clive Wearing angol karmester és zongoraművészé. Clive-ról kiderült, egy fertőzés folytán elveszti az emlékezetét, sőt rövidtávú memóriája sem működik, csak kb. fél perces időintervallumban. Az ember, akinek nincs múltja, és sem elképzelése nincs az elkövetkezőkről, sem elvárása nincs a jövőtől. Az ember, aki az örök most pillanatát éli, saját megfogalmazásában: az örök, fájdalommentes halál állapotában. Ez a különös létezés összesen két szállal tud kötődni korábbi életéhez: Deborah, a felesége iránt érzett szerelem, és a zenélés képessége úgy tűnik olyan mélyen égett bele valójába, hogy azt semmiféle vírus onnan ki nem törölheti.
Zene és szerelem. Zene, tánc és szerelem. Eldőlt nyolcas, örök téma, örök eszköz, pont ezért nagyon veszélyes. Hál’ Istennek Bakó Tamás és Rózsavölgyi Zsuzsa sem nem akart újat mondani, sem nem vált közhelyessé. Előadásukban gazdagon próbálták használni mind a színpadi lehetőségről alkotott elképzeléseiket, mind a témával kapcsolatos gondolataikat. Mertek nevetni és nevettetni, meghökkenteni, és elgondolkodtatni. Sajnos számomra ez a gazdagság lett a darab nagy hiányossága. Olyan sokat és sokféleképpen akartak megfogalmazni, hogy nem csak az emberi kapcsolat, de maga az előadás is szétesett. Szeretem a szilánkjait, de nincs reményem, hogy összeálljon bennem.
