A Szépművészeti Múzeum aktuális időszakos kiállításai közül A nő dicsérete című Mucha-kiállítás talán többeket vonz, mint a Moreau munkáit bemutató Mítoszok földje. Pedig, ha már ott járunk, érdemes megnézni mindkettőt. A két kiállítás önmagában is tartalmas, de egymáshoz viszonyítva még érdekesebb, gondolatébresztőbb élmény.

Akik valamicskét tudnak a szecesszióról, azok többségének valószínűleg e szó hallatán először jut eszébe a leomló hajzuhatagok mögül kacéran ránk tekintő, alakot sejtető lebernyegekbe öltöztetett dús idomú nőalakjairól ismert Mucha. Ha egy kávéház-tulajdonos úgy dönt, hogy kávéházának békebeli, klasszikus hangulatot akar kölcsönözni, akkor rögtön miután elhelyez az egyik sarokban egy zongorát, teleakasztja a falakat Mucha-reprókkal. Aki pedig átruccan Csehországba egy laza sörözgetős kirándulásra, az tuti, hogy szuvenírnek valami muchás cuccot - bögre, póló, naptár - hoz haza.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitó, és egyik legjobban promótált eseményének A nő dicsérete című, Alfons Mucha munkásságát bemutató kiállítást választani tehát nem volt túl kockázatos dolog. Mucha művészete sokakat bevonz a Szépművészetibe. Magam is csak miatta indultam a Hősök terére, a február közepén nyílt Moreau kiállításról már meg is feledkeztem, hisz magáról a festőről sem tudtam sokat.

Nem csoda, hogy Moreau neve nem túl ismert a laikusok körében, hisz sem nálunk, sem hazánk környékén nem volt még kiállítás, ami kizárólag vele foglalkozott volna. Így a mostani, több mint 160 alkotást felvonultató kiállítás kuriózum is. Talányos hangulatú, sokféle stílusban készült, szimbolikus "képrejtvényei", amelyeket elvonulva, saját magánmitológiájának rendszere szerint alkotott különös kontrasztban állnak, a szemet gyönyörködtető, zömükben megrendelésre készült, ezerszám utánnyomott, "szabványosult" Mucha-stílussal.

A magát történeti festőnek, vagy az „álomgyűjtés szakemberének” nevező Gustave Moreau műveit nem kronológiai sorrendben, hanem tematikusan csoportosítva tálalja a Szépművészeti.

A kronológiával bajban vannak egyébként a művészettörténészek is, mert Moreau gyakran nem dátumozta be képeit. Arról tehát nem sok fogalmunk alakulhat ki a kiállítás láttán, hogy az alkotónak hogyan alakult a stílusa, miképp változtak technikái az első képek megszületésétől, az 1850-es évektől a haláláig, 1898-ig. Abba viszont bőséges betekintést nyújt a tárlat, hogy hogyan közelített meg egy-egy témát. Érdekes végignézni, hogy a vázlatok, tanulmányok, kisebb akvarellek megfestésén keresztül hogyan ásta bele magát a mitológiai, bibliai történetekbe, mígnem megszületett a végleges változat egy olajfestmény formájában.

Az első teremben látható 9 képből álló, az arany-, ezüst- és vaskort Ádám, Orpheusz és Káin alakján keresztül felvázoló Az emberiség története című poliptichonnal nyitó kiállítás teremről teremre egyre szélesebb körökben mutatja meg, Moreau gondolkozásmódját, az életről, az isteni és földi szférák közötti kapcsolatról, az emberiség fejlődéséről, a művész és a művészet jelentőségéről. A szimbólumokban gondolkodó festő az általa túlságosan felszínesnek tartotta az impresszionista művészetfelfogással szembefordulva műveit telepakolta utalásokkal, rejtett jelentéstartalmakkal. Gondolatainak festészet útján való tolmácsolásához híres bibliai és mitológiai alakokat használt fel.

Külön termekben találkozunk Héraklész, Prométheusz, Szemelé, Orfeusz, Léda, Salomé és az Unikornis alakjaival foglalkozó képekkel. A rémes iskolai emlékeket felidéző felsorolás azonban ne ijesszen el senkit, Moreau egyáltalán nem törekedett az ismert történetek precíz, száraz, szolgaian hű ábrázolására, hanem saját rendszerébe rendezve, saját értelmezése szerint festette meg ezeket. Így lehet az, hogy például a lernai hidrának, amit Héraklésznak kellett lekaszabolnia kilenc helyett csak hét feje van, hogy Prométheusz kiköpött olyan, mint Jézus, húsát pedig sas helyett keselyű rágja.

A képeket nézegetve egy folyton kísérletező, megalkudni nem akaró, hol megszállottan, hol aprólékosan piszmogva dolgozó művész alakja rajzolódik ki, aki nem akar megfelelni senkinek és semminek, csak a saját elvárásainak. Moreau élete utolsó szakaszában elvonultan alkotott, nem hallgatott a kritikákra, nem dolgozott megrendelésre.

Lenyűgöző, mennyire sokféleképp tudott alkotni. Látunk misztikus hangulatú, rejtelmes képeket, melyekre minden egyes drámai hangulatot árasztó árnyalat, minden egyes figura egy pontosan kigondolt gondolatmenet alapján van odafestve, de pár méterrel odébb már egy lázas munkafolyamat folyamán létrejött vibráló, megdöbbentően modern hatású absztrakt képen megfestve látjuk ugyanazt a témát. A munkálatok során kialakult változatoknak különleges szintézisét a két utolsóként kiállított fő művön csodálhatjuk meg. A Salomé – mely a Tetovált Salomé címen vált ismertté -, és a Perzsa költő című képeket érdemes pár méter távolságból és közelről is szemügyre venni, ugyanis a festményekről, amelyeken messziről homályos kontúrok, párás, ködös atmoszféra látszik, közelebb lépve kiderül, hogy tussal aprólékosan megrajzolt egzotikusan kacskaringós, buján tekergő minta hálózza be.

Ilyen „felvezetés” után Moreau keleties mintáival és szoborszépségű vészjósló hangulatú Saloméjével a gondolataimban léptem be a szecesszió cseh mesterének művei közé. A kiállítás Alfonz Mucha párizsi, amerikai és cseh korszakára koncentrál, az első Femme Fatale címmel ellátott szobában a Mucha leghíresebb múzsájáról, Sarah Bernhardtról készült plakátokkal találja szemben magát a látogató. A Gismondához készített plakátja annyira elnyerte a világhírű francia színésznő tetszését, hogy onnantól csakis Muchától rendelt meg képeket. Kölcsönösen reklámozták egymást, hisz Mucha plakátjai sokkal inkább szólnak Sarah Bernhardtról, mint a darabról, amelyben éppen játszott. Mucha pedig hatalmas ismertségre tett szert ezekkel a plakátokkal. A plakátok a maguk korában különlegesnek, újnak hatottak, és bár cenzúrázni soha nem cenzúrázták, néhány plakátnőjét utólag azért „fel kellett öltöztetnie” a cseh művésznek. Mucha rájött az egyik legalapabb reklámstratégiára: szép nővel bármit el lehet adni. A sörtől kezdve, a cigarettán keresztül a bicikliig, sőt a szláv nacionalizmusig. Azt hogy mennyire mindegy, mi a termék egy a kiállításon is látható biankó plakát is bizonyítja, amelyen minden szerepel – szép nő, hajzuhatag, virágok, -, kivéve a termék nevét.

Egyik terem után jön a másik, a múzeumlátogatót szinte megbabonázza a minden képről ugyanúgy visszaköszönő szecessziós ornamentika-labirintus, de a néhány emelettel feljebb látott Moreau kiállításhoz képest, mindez akár túl kiszámíthatónak, túl szabályosnak is tűnhet. Néhány emelettel feljebb a Moreau Saloméja gyönyörű, ám veszélyes, hipnotikus nőalakként tekint le a vászonról, Mucha nőalakjai érzékinek tűnnek ugyan, de üresnek, sablonosnak is, nyugodt, polgári jólétet reprezentálnak, bágyadt harmóniát sugároznak. Korábban tévesen azt gondoltam, hogy a Mucha-képeken megjelenő nők, a festő gondolataiban megszülető eszményi álomnők csupán, nem pedig valódi hús-vér asszonyok, lányok festett másai. Ám a kiállítás egyik félreesőbb szegletében a festő műtermében készült fényképeket is láthatunk, ahol szembenézhetünk azokkal a nőkkel, akik modellt álltak Mucha képeihez.

Másik meglepetéseket tartogató része a kiállításnak, ahol pasztellrajzokat és komor hangulatú szénrajzokat is láthatunk a művésztől. Ezek puritán kivitelezése különösen akkor szembeötlő, ha Muchának a szláv korszakában készült szemközti falon lévő már-már giccsesen színes és patetikus hangulatú plakátjaival is összevetjük őket. A rutinszerűen, célratörő profizmussal "sorozatgyártott" reklámplakátokhoz képest a szláv tematikájú művek készítésekor látványosan szabadjára engedte érzelmeit, még bátrabb, kontrasztosabb színekkel festett, nemzeti jelképekkel körülvett, hagyományos szláv ruhákba öltöztetett, fonott hajú nők és, bájos gyerekek néznek le a plakátokról, fenséget, szenvedést vagy elgyötörtséget sugározva.

Akár ezeket a nemzeti identitást erősíteni szándékozó, vagy épp jótékonysági célból készült plakátokat, akár az egyéb, megrendelésre készült munkákat nézzük, egyértelmű, hogy egy olyan művész munkáit nézzük, aki a hatáskeltés mestere volt. A feliratok, a kontúrok, a képeken szereplő figurák tekintete, a hullámzó hajak és leomló kelmék tobzódó, de mégis átlátható együttesei, megkapóan esztétikus, zárt egységet alkotnak. Sok kérdést ugyan nem vetnek fel a bámészkodóban, de bármeddig el lehet nézni őket.