Habár az első zenekarok között voltak, akik angol nyelven építettek ki maguknak stabil hazai közönségbázist, friss lemezén mégis magyarra váltott a Blind Myself. Az itthoni MTV képernyőjéről is jól ismert frontemberrel, Tóth Gergővel beszélgettünk a Budapest, 7 fok, eső dalairól.

Meglepő, hogy pont most váltottatok át magyar nyelvre, hogy a Lost In Time videoklip külföldön is komoly elismeréseket hozott a zenekarnak…

Annyira nagy vihart azért nem váltott ki a dolog, hiszen egyetlen menedzsment sem jelentkezett be nálunk, hogy komolyan foglalkozna a zenekarral, és turnéra sem hívtak minket a klip alapján. Véletlen szerencséről volt itt inkább szó… Bekerültünk az amerikai MTV egyik úgynevezett acquisition meetingjére: ez egy olyan értekezlet, ahol megnézi a klipedet, mondjuk, húsz ember, és eldöntik, futhat-e a csatornán vagy sem. Ott úgy döntöttek, mehet a dolog, így aztán leadták. Bebizonyítottuk, hogy a magyar zenekarok egy szemmel sem rosszabbak, mint a külföldiek, hiszen a Headbanger’s Ballban az élvonal csapatait játsszák. Körülbelül ennyi eredménye volt ennek az egésznek. Bekerültünk egy ugyanilyen meetingre Londonban is, csak ott még mindig nincs döntés. A német kiadónk tök béna, képtelenek bármit is elintézni nekünk… Két éve vagyunk náluk, és eddig egyetlen koncertet szerveztek a csapatnak, méghozzá egy berlini rockklubba, ahol utánunk táncoltak az emberek. Ne is beszéljünk inkább erről…

Eszerint végleg leszámoltatok a külföldi ambíciókkal?

Korábban eleve külföldre készültünk, de mára beláttuk, hogy ez illúzió. Küldjük ki az ötödik albumot is teljesen értelmetlenül egy angol kiadónak, hátha majd foglalkoznak vele? Egy barátom mesélte, hogy dolgozott egy komoly angol lemezcégnél, ahová 50-60 CD érkezik naponta a világ minden tájáról, Malajziától Magyarországig. A kiadó dolgozói azzal szórakoztak, hogy tornyokba állították ezeket, és az nyert, aki úgy tudott rájuk ugrani, hogy a legalsó darab is összetört… Ezért kár elvesztegetni azt, amibe munkát, energiát fektettél. Nyilván mindenki próbálkozik külföld felé, kisebb kapcsolatok akadnak is, de komoly befektetői szándék eddig még nem mutatkozott, és nem is tudom, hogy belátható időn belül kinéz-e ilyesmi bárkinek is itthonról. A kinti piac telített, és hiába jók a magyar bandák, hasonlókat azért találni Németországban vagy Hollandiában is, Amerikáról nem is beszélve, hiszen még az európai kiadók által gondozott lemezek 80 százaléka is amerikai. Az ilyen dolgok miatt is döntöttünk úgy, hogy átváltunk magyarra. A koncertjeink 80 százaléka Magyarországon van, ahol magyarok járnak rájuk, akiknek többsége nem is ért angolul. Akkor meg minek erőltetjük az angolt? Így talán itthon is jobban megértik majd a zenekar lényegét. Többen persze csak emiatt nem feltétlenül járnak majd a koncertjeinkre, de azt sem hinném, hogy kevesebben lesznek a váltás miatt.

Mennyire segíti a zenekar lényegének megértését, hogy pont az Isten Háta Mögött frontember Palikával közösen írtad a szövegeket?

Nem nézem hülyének a közönséget, és bízom benne, hogy elmerülnek majd a szövegekben, még ha nem is adjuk egyből kezükbe a megoldást. Én magam is az olyan szövegeket szeretem, amik elsőre nem annyira evidensek. Mostanában az MTV miatt kommunikáció- és beszédórákra is kell járnom, ahol nagyon érdekes dolgokat tanultunk, többek között verselemzést is. Ha pontosan értesz egy verset, egy szöveget, és így adod elő, azoknak is lesz róla valami képük, akik egyébként maguktól nem feltétlenül fognák elsőre a lényeget. Szerintem egyébként ezek a szövegek mások, mint az IHM-esek, nem annyira sokrétűek.

Az elejétől fogva Palikában gondolkodtál?

Az előző két lemez szövegeit az öcsémmel írtuk, és most is vele kezdtem dolgozni, de a végeredményt már akkor sem éreztem elég erősnek, amikor készítettük ezeket. Amikor pedig a Bakeryben feldemóztuk a dalokat, Varga Zoli egyből szólt, hogy „hát, Gergő, ez így nem rossz, de semmi különös nincs benne, ennél azért többet várnak tőletek az emberek…” Két embert ajánlott, akikkel szerinte lehetett volna dolgozni, Palikát és Mátét a Roadból. Mátéval jóban vagyunk, nagyon jó fej és értelmes srác, elismerem, amit csinál, de a Road sem zeneileg, sem szövegileg nem az én világom, így aztán Palika mellett döntöttünk, akin már én is gondolkodtam előtte. Lehetséges, hogy Mátéval is tök jó dolgok sültek volna ki a közös melóból, de miután megírtuk az első szöveget Palival, már nem gondolkodtam máson. Egyből megvolt az a bizonyos „közös hang”.

Milyen munkamegosztásban születtek a szövegek?

Az alapsztorikat általában én hoztam, és azokat dolgoztuk ki utána közösen. Palika felhívta a figyelmemet a hibákra, gyengeségekre. Ilyen például a rímek kérdése. Nem értem, miért muszáj Magyarországon minden dalszövegbe rímeket rakosgatni, amikor legtöbbször pont ezektől válnak komikussá. Nyilván a közönség számára könnyebb így feldolgozni a dalokat, és akadnak pozitív kivételek is, de akkor sem gondolom, hogy feltétlenül ragaszkodni kellene a rímekhez. Nagyon figyeltünk arra is, hogy ne legyenek csapongók a szövegek. Minden sornak megvan a maga értelme, minden sor köthető a másikhoz, minden szöveg egységes egészet alkot.

Van kedvenc szöveged az új albumról?

Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon sok kedvenc mondatom van. Minden számban akadnak iszonyú jó bemondások, olyanok, amik simán kiírhatók egy pólóra, a myspace-edre, vagy MSN-re. Ezek a sorok önmagukban is elgondolkodtatók. Ilyen például A jó szándék köveiben az, hogy „hasíts szíjat saját hátból.” Ezek mind olyan dumák, amiket érdemes átgondolni. Milyen nyaló-szívó szervekről énekel a csávó a Legyekben? Mi az a jóllakottság-központ? Egy csomó mindent egyébként mi is a wikipediáról vettünk, szóval ha valaki nem ért valamit, nyugodtan nézzen utána.

Hányadszorra nyomtad fel az első nóta címét? (Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért)

Elsőre, addigra már begyakoroltam. De először én sem voltam képes kimondani, leírni meg pláne nem.

És mire utal ez a Budapest, 7 fok, eső lemezcím?

Budapest jó időben jó hangulatot áraszt, még a VIII. kerület leggettósabb részei is tök kellemesek ilyenkor. Ősszel és télen azonban mindent ellep a városra amúgy is jellemző magyar depresszió, különösen, ha még az eső is elered: mindenki maga elé néz, behúzza a nyakát és így tovább. A szám nem magáról a novemberi időszakról szól, hanem arról, hogy eleve negatívan állunk egy csomó mindenhez. Ha Amerikában valakinek a szemébe nézel az utcán, egyből rád mosolyog. És ez természetesen nem azt jelenti, hogy bármit akar tőled, és egyből mehetsz is vele szobára, de mégis jellemző az emberekre egyfajta alapvető kedvesség, ami itthon teljességgel hiányzik.

Fotó: Valentin Szilvia
Kattintson a képre, nézegesse Tóth Gergőt!

A dalszerzési procedúrán mennyiben változtatott a magyar nyelv? Egyáltalán mi születik nálatok először, a zene vagy a szöveg?

Óriási lenne egyben megírni egy szöveget, majd ahhoz szerezni zenét, de nálunk ez pont fordítva zajlik. Persze azért így is lehetőség nyílik egyfajta musical-hozzáállással közelíteni a számokhoz vagy azok egyes részeihez, még ha ez így most hülyén is hangzik. Vagyis a zene hangulata meghatározza a szöveget. Egy furcsa, nem szokványos zenei részletre furcsa szöveg kívánkozik, ami ezáltal olyan hatást is kelt, mintha a zenét passzintottuk volna a sorokhoz. A következő lemezhez egyébként más koncepciót tervezünk, meg szeretném kicsit fordítani a dolgot, de ez még elég messze van… Mondjam?

Naná.

Egy több részből álló filmet szeretnénk először elkészíteni. Nem konkrét film lenne ez, hanem valami más, hagyományostól eltérő formátum, és utána ehhez csinálnánk egy konceptlemezt. De ugyanígy az élő fellépéseket is kifordítanám magukból, mert nézőként egy kicsit már unom a klasszikus értelemben vett rockkoncerteket. Semmi extrát nem nyújtanak már ezek az utóbbi időben: elmész, iszol egy sört, jön a zenekar, eljátssza a dalokat, aztán mindenki hazamegy. Tátott szájjal, hidegrázva viszont nem nézel már ki a fejedből egy bulin.

Hogyan változtatnátok ezen, valami vizuális módszerrel?

Nem tudom még. Amikor Amerikából hazajöttem, mindenféle szar melót csináltam, például egy kortárs tánccsoport ügyintézőjeként is dolgoztam. Egy szót sem értettem az előadásaikból, de ahogy előadták, és amilyen interakció kialakult a közönséggel, attól bizony tátva maradt a szám. Nem is éreztem magam biztonságban, mert sosem lehetett tudni, mi jön a következő pillanatban. Eleve sokkolta az átlagembert, hogy sokszor meztelenül táncoltak, hiszen ez 18-as karikás dolog… Aztán az egyik ilyen előadáson a csajok kimentek a nézők közé, és úgy, ahogy voltak, ruha nélkül, lesmároltak férfiakat a közönségből! Képzeld el, hogy ott van a barátnőd, és lesmárol egy meztelen csaj… Nyilván a Blind Myself tagjai nem fognak meztelenül lesmárolni csajokat a koncerteken, de maga a feeling nagyon elgondolkodtató. Persze csak akkor, ha kapcsolódik hozzá valami mondanivaló is, és nem kizárólag öncélú kamusokkolásról van szó.

Miért pont a Painkillert dolgoztátok fel? Nem tűnsz valami nagy Judas Priest rajongónak…

Egy olyan kemény számot kerestünk, ami nemcsak eljátszható, hanem tényleg feldolgozható. Sokáig játszottuk a Panterától a Fucking Hostile-t, de úgysem lesz soha olyan, mint az eredeti. A Painkillerbe jobban bele lehetett nyúlni: az ének eleve különbözik, és a lehangolástól teljesen másként is szólal meg a nóta. A stúdióban raktuk össze az egészet, és csak utólag jöttünk rá, hogy tulajdonképpen egy metalcore sláger lett belőle, bár eredetileg abszolút nem ez volt a célunk. A középrészt én mondjuk másként képzeltem el, Both Mikitől valami Napra-feelingű, magyar népzenés dolgot vártam, de ő metalos szólót akart, mert soha életében nem szólózott még metal lemezen. Kurva jó gitáros, szóval szabad kezet kapott, és szinte egyből fel is nyomta a végleges verziót… A bátyja révén képben volt egyébként a metalos vonalat illetően, nagy kedvvel állt a dologhoz, bár az eredeti számot nem hiszem, hogy ismerte. Ami a kérdés másik részét illeti, valóban nem vagyok Judas Priest rajongó, de ezt a számot mindig is imádtam, még ha az ének nem is az esetem. Most, ahogy beleástam magam a szövegbe, azért kicsit vakartam a fejemet, az ugyanis tragikus… Ehhez képest a magyar heavy metal zenekarok sokkal fantáziadúsabbak! (nevet) Ettől függetlenül persze a Painkiller egy metal momentum, amit annak szeretünk, ami, és ezzel a szöveggel is lehet hozzá kapcsolódni, hiszen a műfajhoz az ilyesféle klisék is hozzátartoznak. Ilyen szemszögből nézve tehát nem gáz a dolog, bár én biztosan nem írnék hasonló szöveget.



Lassan 15 éves a zenekar, amiben mára te maradtál az egyetlen eredeti tag. Ha visszatekintesz, mik voltak a legsarkalatosabb fordulópontok, amik nélkül biztosan nem tartanátok most a Budapest, 7 fok, esőnél?

Az első ilyen a sztori legelejére vezet vissza, amikor még teljesen amatőrök voltunk, és egy garázsban próbáltunk… Az alapító gitárosunk, Gábor jóban volt a Drawback zenekarral, akik éppen mentek felvenni a helyi tévéstúdióba valami számot, és mondták, hogy a végén valószínűleg marad két óra, amit odaadnak nekünk. Mi meg csak néztünk: két óra? De hiszen ez remek, ötször felvesszük azt a négy számot, amink van! (nevet) Aztán persze a stúdiós elhajtotta őket is meg minket is, hiszen ez nem így megy. Egy koncert is elmaradt akkoriban, én pedig olyan szinten csalódott voltam a két dolog miatt, hogy csak na. Így aztán egy idő után elkezdtem magam szervezni az ügyeinket, és fokozatosan beletanultunk a szakmába. Nem nagyon segített senki akkoriban, csak magunkra számíthattunk. Manapság ilyen szinten már sokkal könnyebb elindulni, mint régen. Csak azt láttuk, hogy a külföldiek ilyen jók, a magyarok meg olyan szarok, és fogalmunk sem volt, hogyan lehetnénk mi is jók, hiszen senki sem volt, aki megmutatta volna nekünk… Ami a tagcseréinket illeti, azoknak mindig okuk volt. Én vagyok a zenekar magja, és csak reménykedem abban, hogy időről időre kitartó embereket találok magam mellé. Az évek során megtanultam úgy szemlélni más bandákat, hogy automatikusan figyelem, ki lehetne jó Blind zenész és ki nem. István, az új gitárosunk például a Garden Of Edenből jött, ami a mi zenénkhez képest ég és föld, de mégis a legjobb választás volt. Határozott elképzeléseim vannak, és rendelkezem annyi tapasztalattal, hogy akár most is lecserélődhetne a jelenlegi felállás, mert akkor is tovább tudnám vinni a bandát. De nagyon remélem, hogy nem kerül sor ilyesmire, mert ez így most tök jó.

Mennyiben formálta át az egész szemléletmódodat a zenekar hosszabb amerikai tartózkodása?

Abszolút mértékben. A demós bénaságok után ’98-ban kijött a Horrified By The Sun EP, a Szív TV vadul nyomta a klipünket, itthon pedig hirtelen elkezdett működni a zenekar, méghozzá sokkal gyorsabban, mint az általános volt. Jött a teltházas Z+ Sátor a Szigeten, ahol mindenki énekelte a szövegeket, aztán a Heaven’t album, ami szintén tök jó fogadtatásra talált, mi meg csak néztünk: „Jé, ez ilyen egyszerű! Hát akkor jöhet Amerika!” Kimentünk, és ott szembesültünk vele, hogy nálunk százezerszer izgalmasabb, érdekesebb bandák zenélnek odakint totál ismeretlenül… Itthon azt képzeltük, van Amerikában tíz vagy maximum száz különösen jó banda, és róluk olvasunk a Metal Hammerben. Úgy gondoltuk, könnyedén áttör majd a mi magunk által különlegesnek hitt zenénk, hiszen olyan módon senki sem ötvözi a stílusokat, mint tettük azt a Heaven’t-en. Ezek után kurva nagy pofon volt olyan zenekarokkal játszani odakint, akik sima AC/DC-jellegű rockot nyomtak, és úgy mostak le minket a színpadról, mint a szart… Vagy ott van a Chimaira, akikkel az Ignite turnén koncerteztünk együtt kint annak idején. A mi zenénk sokkal erőteljesebbnek íródott, mint az a nu metalos valami, amiben ők akkoriban utaztak, de labdába sem rúghattunk mellettük élőben. New Yorkban olyan mélységig terjedő underground színtér van, hogy az itteni aggyal felfoghatatlan. Egy este minimum nyolc koncerthelyszínen játszik párhuzamosan legalább hat-hat zenekar, és még akkor is irgalmatlan nehéz lecsábítani akár csak öt embert is a koncertedre, ha az ingyenes. Ezeknek az összessége óriási terhet rakott ránk. Amikor visszajöttünk, beláttuk, hogy a magyarországi nyugodt, nem feketemunkával terhelt életünkben sokkal több időt tudunk a zenekarra fordítani, sokkal jobbak lehetünk – és lettünk is. Ha megint kimegyünk, kevésbé fogunk felsülni azzal, amit produkálunk. Néha persze adtunk kint is egy-egy jobb koncertet, de a mentalitásunk, a gondolkodásmódunk még nem volt olyan, amit a helyzet megkívánt volna. A Product Of Our Imagination lemezünk pedig éppen az amerikai tapasztalatok miatt lett olyan, amilyen.

Itthon látsz még lehetőséget az előrelépésre, vagy elértétek, amit ezzel a zenével lehetett?

A Blind Myself sosem fog feljutni a fesztiválok nagyszínpadára, nem is ez a célunk. Ha egy egészséges szintet tudunk hozni, az már elég, és ha ezt még lehet felfelé bővíteni, az csak jó. Nem titok, hogy kicsit szeretnénk szélesíteni a bázisunkat a magyar szöveggel, de ez a legjobb esetben sem azt jelenti, hogy százasával nő majd a nézőszám. Ha nagyon szélesíteni akarnánk, egészen más zenét játszanánk más néven… Amit egyébként simán el tudok képzelni, ha már itt tartunk. Tehát lehet, hogy emellett a súlyos, komoly, gondolkodásra késztető zene mellett hamarosan belefogok majd valami olyan projektbe is, ami szimplán csak szórakoztató, méghozzá olyan értelemben, mint ahogyan mondjuk a Queens Of The Stone Age is az. Tehát nem ciki, de mégis lazítósabb. Sokfajta filmet meg tudok nézni, sokfajta zenét hallgatok, szóval miért is ne? A szívem csücske persze a Blind Myself, és az is marad, de az alkotás baromi jó dolog. Kár, hogy ilyen drága! (nevet) Idén már 36 éves leszek, de még mindig úgy állok ehhez az egészhez, mintha csak 20 lennék.

A Painkiller kapcsán már szóba jöttek a metal klisék, így beszéljünk egy kicsit az MTV-n futó megújult Headbanger’s Ballról is, ami az utóbbi hetekben elég komoly vitákat váltott ki mindenfelé. Minek köszönhető ez a frissített rovatrend? Tényleg ennyire nem érdekelnek már senkit a klipműsorok?

Tényleg. Régebben mindenki az MTV előtt ült, és várta, hogy adásba kerüljön a kedvenc klipje. Akkoriban megérte fennmaradni a Headbanger’s Ball miatt, hiszen olyat láttál benne, amit máshol nem. Manapság viszont a tévé nem versenyezhet az internettel. Nemcsak mi, de még az amerikai vagy az angol MTV sem. Ha kijön mondjuk egy új Machine Head klip, azt egyből lehozzák a Blabbermouth-on meg a többi hírportálon, amiket mindenki figyel, akit érdekel ez a műfaj, és rögtön meg lehet nézni a videót a youtube-on. A zenetévéknél csak ezután kerül be a már említett acquisition meetingekre… Az általam játszott klipek 90 százalékát eleve Londonból rendelem be, mert a magyar kiadókhoz ezek legfeljebb DVD-n jutnak el, ami ugye nem adásképes minőség. Vagy még úgy sem… Összesen körülbelül hat hét telik el egy klip netes premierje és a televíziós bemutató között, vagyis nem is mondhatom azt, hogy „íme, itt az új Machine Head videó”, hiszen aki már látta a neten, körbe fog röhögni. Emiatt ma már nincs értelme a klipekre alapozni, és a nézettségi adatok is ezt mutatják: a kizárólag klipes műsorok nézettsége zéró volt, mert ez ma már nem érdekli az embereket. Ez a kisebb bandákkal szemben persze kibaszás, hiszen ha régen a Metallica meg a Megadeth között lejátszották őket, az emberek felfigyeltek rájuk. Számukra nincs más megoldás, új utakat kell keresni a promócióra, mint ahogyan azt mi is csináltuk a Lost In Time klippel, ami aztán magától terjedt a youtube-on, és ezen túlmenően nem nagyon kellett vele foglalkozni.

Ez világos. Mi a helyzet a bulvárosabb rovatokkal?

Elég hülye helyzetet eredményezett, hogy azelőtt az összes zenész promózni járt a tévébe, amit egyrészt nem lehet, másrészt pedig értelme sincs. Senki sem fog emlékezni arra, ha XY eldarálja, melyik vidéki városokban mikor koncertezik a zenekara. Innentől kezdve más típusú műsort akartam. Sokkal érdekesebb elmenni egy zenész lakásába, bemutatni, hogy ki ő a magánéletben, és ha szimpatikus, talán a nézők is jobban megjegyzik, melyik bandában játszik, megnézik a weblapját, elmennek a koncertjére… Nyilván voltak geilesebb rovatok, mint a Mrs. Headbanger, ami azért volt fontos, mert a műsorban csak fiúk vannak, pedig a lányok és a fiúk is a lányokat szeretik inkább nézni. Itt elsősorban nem a zenész barátnője az érdekes, hiszen rajta keresztül az derül ki, milyen ember valójában az illető muzsikus… Ez szerintem borzasztó fontos és érdekes, metalt ugyanis nemcsak a riffek, hanem az életérzés miatt hallgatsz: olyan emberek zenéjét szereted, akikkel szívesen elmennél sörözni is. És amikor azt hallod Robert De Niróról, hogy milyen spúr, mert nem adott borravalót, akkor kicsit elkámpicsorodsz. „Bazmeg, én azt hittem, ez a csávó jobb fej! Miért nem ad jattot, amikor tele van lével?” De egy ilyen műsorból mindennek az ellenkezője is kiderülhet. Én például ki nem állhattam Geszti Pétert a rap-szarságaival meg a hülye, ripacskodó műsorvezetésével, de aztán megnéztem vele pár mélyinterjút, és rájöttem, hogy teljesen rendben van a fazon. Az ilyesmik mellett persze továbbra is van pár klip a műsorban, híres emberek nyilatkoznak arról, mit jelent nekik a rock, és így tovább, de mielőtt még átmentünk volna nagyon komolyba, behoztam a képbe a Hogyan legyél metalos? rovatot is. Ez eleinte amolyan metal guide-nak indult, nyilván a klisék kifigurázásának szándékával is, de olyan szintű sértődöttséget váltott ki, amit nem is értek… Túlságosan persze nem érdekel, mert szerintem vicces a dolog, és a kollégáimnak is tetszik. Olyanoknak is, akiknek közük sincs ehhez a zenéhez, de ezáltal emberközelibbé válik számukra az egész műfaj. Nem csak annyi jön le nekik, hogy hosszú hajú, tetovált emberek részegen őrjöngenek mindenféle gondolat nélkül… Még ma is élnek ezek a sztereotípiák, én pedig le akarom rombolni őket. Akik meg tényleg ilyenek, azok persze kapják meg a kritikát. Ugyanakkor van ebben nem kevés önirónia is, hiszen aki nincs benne ebben az egészben, engem is teljesen hülyének néz, amikor felnőtt fejjel üvöltök a színpadon. Próbáld meg ezt elmagyarázni egy nagymamának… Szóval fontos, hogy tudjunk nevetni magunkon még akkor is, ha közben komolyan vesszük, amit csinálunk. Annyit még azért hozzátennék ehhez az egészhez, hogy a legtöbb bírálat a műsorra a legrosszabb időben jött: mintha egy ételt akkor kezdenél el kritizálni, amikor még éppen csak rádobtad az olajra a hagymát, ami meg sem pirult, és nyilvánvalóan ehetetlen. Egész évben gondolkodtam a Headbanger’s Ballon, ezek a rovatok májusban véget érnek, nyáron jönnek a fesztiválok, ősztől pedig valami egészen más következik. Az egészet kell egyben nézni, hogy mi lesz még az év hátralévő részében. Persze ha hagyják, hogy csináljam, amit akarok… (nevet)