Hol van már a 2000-es évek hajnala, amikor a zenetévék képernyőjét rockot hip hoppal vegyítő bőgatyás amerikai fiatalok uralták? A jobb híján nu metalnak keresztelt stílus úgy tűnt el, mintha nem is létezett volna, bár azért akad, aki még ma is a felszínen van - igaz, erősen eltérő zenével.

Bár kétségtelenül akadtak jól elkapott dalaik, a túlburjánzó tinédzser frusztráció miatt a 2004-es Getting Away With Murder előtt nem igazán lehetett komolyan venni az ezredforduló egyik emblematikus nu metal csapatát. A Papa Roach azonban akkor valami olyat tett le az asztalra, ami sok korábbi fanyalgót talált telibe őszinte szenvedélyességgével és robbanásveszélyes energiájával. A 2006-os folytatás, a The Paramour Sessions is kellemes volt, bár igazi függőséget már nem okozott. Azóta Dave Buckner dobos helyére Tony Palermo került, némi tologatás után március végén megérkezett a Metamorphosis, a zenekar pedig beleszürkülni látszik az átlagos modern rockbandák tengerébe.

A Papa Roach a groove-os, vastag riffes hip hop metaltól jutott el a nyílt ’80-as évek-beli áthallásokkal teli 21. századi stadionrockig, de alapvetően mindig is hatalmas érzékkel nyúltak a ragadós dallamokhoz, az olyan refrénekhez, amiket már egy hallgatás után is teli tüdőből lehetett együtt üvölteni Jacoby Shaddix-szel. Most azonban valahogy nem kamatoztatták e tudásukat az elvárható mértékben. Mindjárt a lemez kezdése elég hervasztó, ugyanis egy felesleges intrót és három abszolút jellegtelen, középkategóriás dalt kell végighallgatni, mire eljutunk az első igazán karakteres szerzeményig, és ez baj. A nyitó Change Or Die lendületes, de körülbelül ennyit lehet róla elmondani, az első single Hollywood Whore a szimplánál is szimplább és végletesen banális, az I Almost Told You That I Loved You pedig ígéretesen indul, de aztán jól nem hoznak ki belőle semmi érdekeset, noha innen már csak egy apró szikra hiányzik ahhoz, hogy igazán ütős legyen a végeredmény.

Az első igazán tetszetős momentum a klasszikus Mötley Crüe feelinggel átitatott, pozitív energiával teli Lifeline, és innentől kezdve indul be az album. A Had Enough „uramisten, hát mi lett ebből a világból?” szövege ugyan olyan szinten szájbarágós és óvodás, hogy talán még a Depresszió számára is ciki lenne felvállalni, de a finom harmóniákkal dolgozó, kesernyés dal ezzel együtt is működik, a Live This Down pedig egyenesen a Metamorphosis legjobb nótája. A csapatnak valami miatt kivételes tehetsége van a szakítós témákhoz… Semmi olyat nem mutatnak ebben a komoly Getting Away With Murder emlékeket ébresztő számban, amit még ne hallottunk volna tőlük, de a beindulós tempó és a szenvedélyes refrén egyből kiüti az embert. Ilyenből kellett volna még vagy három a lemezre, és máris egészen más lenne az összkép.

A March Out Of The Darkness olyan, mintha egy automata köpte volna ki, igazi törzskönyvezett töltelékdal, még szerencse, hogy a Mick Mars vendégszereplésével ékesített, szintén erősen Mötley-ízű Into The Light hallatán gyorsan túllép rajta a hallgató. A Carry On líra rendben van, de ezt is felülírja az utána következő Nights Of Love power-ballada a maga leplezetlen hajmetal-ízeivel. Kissé archaikusabb csomagolásban ez a dal simán születhetett volna 20 évvel ezelőtt is, hogy az MTV vad rotációjában forogva hetek alatt platinalemezt varázsoljon az albumból. Nem egy Last Resort-féle fennakadt szemekkel acsargó kamaszos dühroham, de annyi szent, hogy van hangulata. A záró State Of Emergencyben szintén akadnak óriási témák, de a refrénen itt is simán dolgozhattak volna még, mert ez így egy cseppet bugyuta és túlságosan is izgága lett. A lemez hangzása természetesen csilivili és atom, igazi szuperprodukció, amin hallatszanak a belefeccölt dollárszázezrek, bár néhol lehetne egy kicsit koszosabb is a megszólalás.

A Metamorphosis egyből a Billboard-lista 8. helyén startolt, vagyis a Papa Roach tagjait továbbra sem kell az éhhaláltól félteni, de kezdik elveszíteni azt a különleges, speciális ízt, ami jellemző volt rájuk. Kár.