A brit Rotozaza társulat előadásában sem színpadot, sem hivatásos színészeket nem kapunk. Kapunk viszont egy fülhallgatót és egy társat, valamint egy asztalt a Toldi mozi kávézójában, amely mellett ülve elfelejthetjük saját személyiségünket, és átadhatjuk magunkat a fülünkbe érkező utasításoknak.

Nemrég egy színész épp azzal érvelt az „interaktív” színházi tendenciák ellen, hogy ezek által rá, az ő tudására kevéssé van szükség. Én persze azzal érveltem, hogy az ilyen besorolású produkciók sikere gyakran igencsak a színészen múlik, hogy tudni illik az mennyire képes a befogadó tényleges aktivitásának, a válaszreakciók folyamatosságának fenntartására. 

Az Etiquette mondjuk pont rácáfolni látszik erre, de amatőr és profi színészeknek is ajánlható játék lehet. Játék alatt szűkebb értelemben a színészi játékot, a szerepjátékot kínálják a kávézó „színtérnek” kinevezett asztalai, ahol az utasításokat közvetítő fülhallgatók mellett mini-kellékek – mint egy díszlettervező makettjei – és a tervezés eszközei (toll, papír, kréta) sorakoznak. A játékos kedv viszont az egész térre kitágítható: a „játékos” szerepében vehetjük a bátorságot, és az ismeretlenek, akár az idetévedt gyanútlan külföldiek között is kereshetjük partnerünket, annál is inkább, merthogy a „férfi” és „női” oldal elfoglalása a játék hatásmechanizmusát tekintve két egymás számára idegen ember közt működtethető a leginkább. 

Ebben az esetben ugyanis feltűnőbb lesz, jobban kirajzolódik az olyan többek között kommunikációelméleti fogalmakkal való játék, mint az énprezentáció, a valóság, a fikció, homlokzat és társaik. Vagy profánabbul: az ismerkedés, a megismerés folyamata. 

Az utasításokban elhangzó párbeszédek szembesítenek az előre megírt párbeszédek sztereotíp, mégis saját előadásunkban egyéni vonásokat felöltő voltával, vagyis mindennapjaink teatr(e)alitásával. Ez a tapasztalat többféle irányban képes kinyitni a befogadó szemét, még akkor is, ha épp annak lassú lehúnyását írja elő. Elgondolkodtat a mindennapi, ill. a színészi lét kettőségéről, de alapvető kéréseket is feltesz, ami a percepciót illeti. A fülhallgató váltott oldalon sugárzott szövege az agy két féltekéjét másképpen „mozgatja” meg, így néhány ponton szinte kívülről hallani a hozzánk érkező verbális jeleket, amelyek csak a válasz kimondása közben kerülnek korrigálásra és válnak megérthetővé. Így a megértés hermeneutikusan cirkuláló voltára és dekonstruált végtelenségére á la Derrida is reflektál(hat)unk, ha van ilyetén teoretikus hajlamunk. 

Nem utolsó sorban pedig asszociálhatunk, formálhatjuk a teret, rajzolhatunk, beleélhetjük magunkat a törtlnetekbe, mint a gyerekek, és meglepődhetünk girbe-gurbára sikerült vonalaink vagy izzadó tenyerünk által jelzett lámpalázunkon, teljesítmény-kényszerünkön; mert meg akarunk felelni az utasító-„rendező” (a kultúránkba ágyazott kommunikációs, szociális előírások) elvárásainak. 

Koncentrációnkat, érzékeinket, képzelőerőnket egyaránt megmozgatja a félórás „kísérlet”, miközben ironikusan mégis aláássa önmaga tétjét, hiszen bármikor kikacsinthatunk a velünk szemben ülőre, vagy a hátunk mögött kíváncsiskodókra. Csak rajtunk áll, mennyire vesszük igénybe a projektbe épített „szabad helyeket”, amelyek olykor repititív módszerrel vagy épp a csend, zenés szekvenciák beépítésével ránk bízza a „kikapcsolódás”, a „nem engedelmeskedés”, sőt, a hibázás mértékét és gyakoriságát.

„Játék? Szerep? Kihívás? Ki-ki másként éli meg azt a fél órát, amit a Rotozaza különös, filmszerűen szerkesztett története nyújt. Csak figyelni kell és reagálni, használni a hangunkat, a képességeinket, valamint az asztalra tett tárgyakat… és máris megszületik a varázslat! A megélhető, megtapasztalható, nagyon színházi vagy pillanatokra épp „színház-szerűtlen”, de rendkívül intenzív élmény.” A varázs élményét pedig ki-ki megfogalmazhatja a Trafó blogján, hiszen a kommunikáció, mint ahogy ezt a Rotozaza is sikeresen demonstrálja, egy oda-vissza ingázó, „PENDULUM”-dolog: http://trafo.freeblog.hu/