Április elsején visszaadták a népnek a Centrál Kávéház könyvtári szárnyát. A mondat lábjegyzetelésre szorul: eddig is a népé volt, a nép fiai bemehettek oda, terítős asztalnál helyet foglalhattak, és ebédelhettek, vacsorázhattak, dohányfüstmentesen. Ez azért mégse volt az igazi.
Április elsején visszaadták a népnek a Centrál Kávéház könyvtári szárnyát. A mondat lábjegyzetelésre szorul: eddig is a népé volt, a nép fiai bemehettek oda, terítős asztalnál helyet foglalhattak, és ebédelhettek, vacsorázhattak, dohányfüstmentesen. Ez a mondat s a mondatba rejtett lényeg nem tűnik fel senkinek, aki nem tud semmit a Centrálról. Hozzáteszem: nem kötelező tudni róla, akár felfogható egy adott árszabású és belső színvilágú, nagy fényerejű szolgáltató egységnek is. Alkatilag képtelen vagyok arra, hogy annak fogjam fel, ez dobja ki a törésvonalat, ami megéri ezt a pár szót.
Ez a „visszaadták a népnek” fordulat a Centrál múltjával magyarázható. A múltba beleértendő a 2000. január 1-jei legújabbkori megnyitás óta eltelt időszak is – egészen 2008. február 1-jéig, amikor is világos gazdasági megfontolások miatt (lásd: az utcáról nem látszott, hogy ez egyúttal étterem is) a könyvtári szárny asztalaira terítőt tettek és nemdohányzóvá alakították.
Lehet, hogy ezt lábjegyzetként kéne vagy úgy sem, de engedtessék meg ennyi magánélet – szóval: a nyitás napja óta voltam a hely törzsvendége, a Pesten töltött felnőtt életem legnagyobb múltú kötődése (beleértve a baráti és egyéb társas kapcsolatokat is) a kávéházhoz fűzött. Legtöbb napom legnagyobb része a kávéházban zajlott, munkám legnagyobb hányada ott zajlott - az elején manírból, majd szükségből, végül a megszokás miatt. Egészen a mondott tavalyi dátumig. Ehhez persze az a barom makacsság kellett a részemről: fejembe vettem, hogy kiraktak, száműzni akartak a galériára, hogy fát nem lehet átültetni – de spongyát rá, túlvagyunk rajta.
A könyvtári szárny A Hét terem nevet kapta az újragondolt Centrálban, de én inkább a Nyugat tükrében látom az irodalmat – így arra emlékszem a könyvtári szárnyból (hahó! lehet ám, hogy egy része csak foszlányokból épült mitológia!), hogy Szabó Lőrinc itt mutatta be Török Sophie nevű kis menyasszonyát a mester Babitsnak, hogy aztán T. S. Babits feleségeként vonuljon be az irodalomtörténetbe, még ha ebben egyik szereplő sem talált sok köszönetet (talán éppen Szabó Lőrincet leszámítva). Arra emlékszem, hogy itt volt az a jelenet, amikor Schöpflin Aladár szerényen ette a tökfőzeléket, miközben a kor irodalmi császára, a még szalonképes Szabó Dezső a szomszéd asztalnál élcelődött rajta a sleppjével. Arra emlékszem, hogy a könyvtári szárnyban volt Karinthy Frigyes asztala, miután a Hadikot otthagyta (az asztal pontos helyét két anyagból raktam össze: az Utazás a koponyám körül nyitánya és egy valahol olvasott Gábor Andor-cikk együttesen jelölték ki a könyvtári szárny egyik ablakát). Akkor is itt ült Karinthy, amikor először jöttek a vonatok. A könyvtári szárny a Budapesten igen erős hagyományú kávéház-kultúra egyik szentélye volt, füstös, közösségi, utcáról látható vidék. Nem pedig terítős étterem. Ismerjük el, terítős étteremnek még mindig szimpatikusabb, mint játékteremnek (amikor Pestre jöttem 1996-ban, akkor ehhez volt szerencsém).
Valahogy az az Egri csillagok-jelenet ugrik be a régi funkciótól megfosztott, de karban tartott helyekről, amikor Török Bálint kinéz a Héttorony ablakán a távolodó megmentőkre, és azt mondja: „sose jönnek vissza, tudom – de élnek”. Van egy ilyen érzésem a nagyváradi Royal Kávéházzal kapcsolatban is: évekig rohadt (szerencsére elkerülte az átgondolást), elfüggönyzött ablakon lehetett látni az eredet díszítéseket – most bútorbolt, de legalább felújítva. Nem jön már vissza, lehet – de él.
Nem tudom, a bő egy évvel ezelőttihez hasonlóan gazdasági megfontolás volt-e az újabb váltás mögött, azaz az akkori húzás nem jött be (valószínű), mindenesetre a könyvtári szárny megint könyvtári szárny, nem pedig hullakozmetika révén életben tartott régi szépség. Én nem láttam, hiszen az irgalmatlan nagy megbántás okán egy bő évig még csak le se szálltam a buszról a Ferencieken, fájt volna látni is az épületet – de furcsa lehetett a fehér abroszos, turistáknak kitalált tér fölötti falon a sok nyugatos ottmaradt arcképe, funkciótlanul, puszta hivatkozásként. De most vége, szerencsére. Igazán dicsérhetjük a váltás mögött meglévő bátorságot, belátást (már ha arról van szó) – hogy ha már csinálunk, újra megcsinálunk Centrál néven egy helyet, ugyanott, akkor legalább ebben a dologban ne menjünk a hagyományok ellen. És ennek biztos ára van. Biztos nehéz így üzemeltetni – de fontosak az elvek is, hadd zengjek ódát a vezetőségnek. A könyvtári szárnyban egy dodzsempálya se kisebb hülyeség, mint egy játékterem vagy egy (amúgy tök üres) abroszos étterem. De mondom, vége. A Centrál szívcsakrája újra hozzáférhető.
A nyolcvan évvel ezelőttihez hasonló kávéházi irodalmi vagy (hú, de utálatos ez a szó, csak hát használni kell, mert így világos, mit akarok mondani, tehát) értelmiségi élet nyilvánvalóan nem alakul ki már többet. Az írók-költők jórészt magányos farkasok, a saját könyvespolcuk előtt tanulnak meg írni és írnak, közösségi életük pedig kocsmákban zajlik – erre a Centrál már csak az árfekvés miatt se biztos, hogy alkalmas. De azt hiszem, ha a 9 évvel ezelőtti megnyitásban szerepet játszott némi hit vagy vakhit, hogy régi dolgok éljenek újra, ez a mostani döntés hasonlóan nagy dolog, mint a 9 évvel ezelőtti. Ha egy gazdasági tévedés van mögötte, arról ne vegyünk tudomást.
