A színművös hallgatókból álló Küklopsz friss, lendületes CUCCal vár minket a MERLiN nyitható-csukható szekrényekkel nagyszerűen kihasználható próbatermében, ahol az egymással szemközt ülő nézők egy felnövő „mintaország” mintaóvodásainak játékait követhetik figyelemmel.

Mint „kispistiknek” a vér nélküli zivatarban, a számos idő-és térbeli váltással élő szöveg nagyszerű kihívás a melegítőbe öltöztetett fiúk és harisnyás-copfos lánykák számára, akik jó ritmusú, vaksötétekkel megvágott egymásutánban játsszák el egy „mintaovi” óvónéniejinek, az ovis gyerekeknek és azok szüleinek szerepét. 

Kiss Márton rendezése a cselekményben a párbeszédek szintjén is következetesen végigvitt motívumhálót működtet az előadásban: a teret maximálisan kihasználja, még vertikális irányban is bejátszatja, a színészektől ujjgyakorlatszerű fellépések sorozatát követelve rövid reakcióidőkkel, önálló ötletekkel, képességekkel fűszerezve, mint a sláger-, rap- vagy paródia betétek. A kellékek közül a lábos hol ténylegesen főzésre szolgál, hol kórházi fekhely, hol bili, a gyerekkori habfürdőből ismerős gumikacsák a halott nagypapa vagy barát előtti utolsó tisztelgés kellékeivé is válhatnak – valahogy így követik a hétköznapi tárgyak életünk állomásait; öregszenek, használódnak velünk. 

Szerteágazó asszociációs készség jellemzi az egész játékstílust, mégsem bomlik fel annyira a szerkezet, hogy némi koncentrációval ne lenne visszafelé rekonstrulható a figurák története, amelyek mindegyike csak annyira abszurd, mint amennyire hihetetlen a nap mint nap hallható szenzációk némelyike megtalált bombákról, hullákról, fatális balesetekről, hétköznapi és celeb-hősökről.
Az élőben „elcsavart” rádióbejátszások, a családi, kórházi, ovis karikírozó jelenetek visszaadnak valamit abból az agresszív, zaklatott, teljesítményorientált mentalitásból, ami az egymással való kommunikációt uralja a mindennapok köz- és a magánéletben. Erre erősítenek rá az egyáltalán nem kíméletes hanghatások, amelyek a gyerekek vagy felnőttek verekedéseit, összetűzéseit kísérik.
A helyzetek sorozatát időben és térben szétszórva történetté fűző, mindvégig meglepetéseket tartogató dramaturgia sokféle szereplő felvonultatását teszi lehetővé, de nem áll meg holmi furcsa karakterszemle szintjén. 

A halottbúcsúztató vagy a szektaimába bújtatott éves értékelő beszéd bátor „országimázs-” és kultúrkritika, miközben mentes marad az aktuálpolitikai felhangoktól. A jelenetek nemcsak a mintaoviból kikerülők életének, álmainak megrekedt, felnőtt életekkel való szembesítései: egy generáció emlékanyagát és életérzését fogalmazza meg nyers érzékkel. Ilyen (is) ez a világ a rendszerváltás környékén rocksztárságról álmodozók szemével. 

Mindemellett nincs szó hatásvadászatról; a színművös „csipet-csapat” nem viszi túlzásba a „Ducktales” és „ajtatós” dalbetéteket, nem használ több trágárságot, mint amennyit az elemelt és mégis merész stílus elbír, a helyzetek egymás után való váltogatásának hektikussága is átgondolt szándékot tükröz. Minden hangerő- s érzelmi hullámzás ellenére helyzeteket kapunk, sokféle vággyal és túlélési stratégiával, valamint ezek bukásával. Oral historykkal teli, szimpatikus vállalkozás. Fiatalos lendületű, bevállós „CUCC”