Nem a Sisters Of Mercy A38-ra meghirdetett koncertje volt az első goth-rock buli, amit más időpontban tartottak meg mint ahogy azt az eredeti „céldátumban” meghatározták. Valamikor a kilencvenes évek közepén a Siouxsie and the Banshees fellépése is csúszott, akkor a Pecsa bejárata előtt közölték a hírt. Az A38 hajó idejében értesítette a dark-rock úri közönségét: az április 15-re kiírt koncert 27-én tartják meg. 

És innen már minden működött, mint a karikacsapás. Fél tízkor már el is merülhettünk a goth-rock mocsarában. Semmi végtelenített intró, egyszer csak a színpadon termett Andrew Eldritch, két fiatal gitáros srác, az egyik leginkább egy cyberpunk-os B-kategóriás akciófilmből lépett volna elő, egy gumiabroncs barikád mögül, a másik srác pedig egy mexikói losz metálosz-féle latin gitáristennek tűnt. 

Eldritch most mellőzte a hatalmas Ray-Ban szemüvegét, ami érthető is: akkor volt a füst a színpadon, mint egy ködös táj az Üvöltő szelekben: Fotózni gyakorlatilag képtelenség volt a zenekart. Még szerencse, hogy csak hárman álltak a színpadon, a legendás Doktor Avalanche, mint Eldritch hőséges társa ugyebár egy dobgép. 

Eldritch tehát nem viselt napszemüveget, sem bőrdzsekit, de még hajat sem, ezzel szemben úgy nézett ki, három számmal nagyobb sárga Nike (?) mezében (néha azért ki lehetett venni a figuráját), mintha éppen kemóról érkezett volna.
A koncerten egyébként alig voltak grufti lányok. Vagy azért mert megtalálták helyüket a szado-mazo pornós vállalkozásokban, vagy mert három műszakban nyomják a Tescóban, vagy mert egyszerűen nem érdekli őket apáik dark-rockja. Viszont annál több volt a Bauhaus – és Einstürzende Neubauten-pólós, negyvenes pasas. 

Nehéz a Sisters Of Mercyről írni, mert a repertoár egy részét azok, akik nem a bootlegek kannibáljai, nem ismerhetik, hisz a zenekar 1990-es Vision Thing óta nem adott ki sorlemezt, de az 1992-es Some Girls Wander by Mistake is korai maxikon megjelent számokat tartalmazott. Azóta egy válogatással (A Slight Case of Overbombing) lettünk gazdagabbak, aminek még a beígért folytatása sem jelent meg. 

Viszont új számok születtek, a nyitó dal az „új” volt, az első, amit felismerek, az Alice amelynek szövege – legyen ez is leírva egyszer – Térey János magyar költő egyik versét ihlette. A zene alapvetően kőkemény, a Some Girls Wander by Mistake-vonalhoz köthető, monoton, dobgép és szintiszőnyeg alapú metálos dark. 

Ilyen lett volna a The Cult, ha többször hallgatja meg Billy Idol Shock To The System című cyberpunkos rockdiszkóját. Minden ismert számukat áthangszerelték, alig lehet ráismerni a Mariahra, vagy a First And Last And Always-re. Könnyebb volt beazonosítani a Floodland dalait hisz ott teljesedett ki a monoton diszkó-darkjuk, és azokat nem is hangszerelték nagyon át. Szellemidézésnek kifogástalan volt a buli, de ahhoz hogy helyreálljon a világ rendje, otthon még meghallgattam a First And Last And Alwyst, mely azért ott van minden idők húsz legjobb lemeze között.