Egy bohóc esete a Pillangókisasszonnyal… nem hangzik rosszul. Az április 16-30-ig tartó, a Nemzeti Táncszínház szervezésében a Táncfórum keretén belül Vári Bertalan, akit az ExperiDance egyik szólótáncosaként ismerhettünk, önálló darabjával jelentkezett a Refektóriumban.
A „Játék?” című előadás bemutatójáról az előzetes nem árul el sokat: Tessék, csak tessék! Tisztelt Nagyérdemű, ilyet még nem látott! Különös figurák találkozása, műfajok keveredése… a Bohóc esete Pillangókisasszonnyal! Alternatív kontra revü – és még sok minden más. Tessék, csak tessék! Hiszen ez csak egy játék – vagy mégsem? mégis kíváncsian mentem be egyik kedvenc helyszínemre a Várszínház Refektóriumába. Ez a családias tér, ahol karnyújtásnyira van minden történés, óhatatlanul részévé tesz minden befogadót.
Vári Bertalan, (Harangozó Gyula-díjas táncművész, jelenleg a tavaly alakult Presidance táncegyüttes művészeti vezetője), aki a néptánc világában nőtt fel és hosszú ideje már különböző más műfajokban kamatoztatta tudását, most két táncosra és egy zenészre készítette önálló darabját. A néptánc világának gazdagsága és a benne lévő férfias erő jó táptalaja lehet annak, aki más területeken is kipróbálja magát. Ezért mentem nagy érdeklődéssel a Várszínházba.
Egy olyan művésznek mint ő, aki „nagy színpadokhoz” szokott, valószínűleg nagy kihívást jelentett az, hogy egy kicsinyke színházi tér hangulatába csomagolja a mondanivalóját. A színpad egyszerűen berendezett, nagy fémkeret-kocka, különböző méretű fehér körök a balettpadlón, hátul ütőhangszerek. A félhomályban idézet hangzik fel Madách Az ember tragédiájából. A komoly irodalmi felhangot oldalt fejgép fénye töri ketté: Vári Bertalan most bohócruhában érkezik, a régi Arlecchinók felemás ruháját modernül viselve, nyaka körül fémszínű hatalmas nyakkendő, ugyanolyan mókás fejfedővel. Nagy ládikát tol maga előtt, a titkok tárházát. Testén dudák, csengők garmada. Ez a zenebohóc antréja. Ládikájából mindenféle eszközök kerülnek elő.
A kihangosított labdapuffanás, a kisvödör hangja, a legkülönfélébb csörgő-mörgők használata és egyáltalán a tárgyi eszköztár felvonultatása feltornázta az előadás belső erejét, magyarán mondva az elején a legerősebbel kezdett, feltette a lécet magasra. Ezek után már nehezebb helyzet állt elő. Egy figura felvillantása a színházban lényeget kap – előtűnik, hogy azután építkezve kibontsa önmagát. Sajnos nem ez történt. A térbe betáncoló női táncos, Papp Éva szivárványszínű jelmezében pálcákra feszített ugyanolyan színű lepelben Puccini szellemét idézte meg.
Még fülembe csöngtek Madách szavai, s izgalommal vártam a folytatást és azt, hogy valami mélyebbről legyen szó, mint a Pillangókisasszony és egy zenebohóc történetéről. Az egyébként kiváló tánctudású kettős nem haladt túl a meglepetés korlátain, pedig ötletekben nem voltak híján. Ezután valamiféle „szellemi” hídra épített történet nélküli dramaturgia szemtanúi voltunk, belecsöppenünk egy már jelmezeiből kibújt szerelmespár hétköznapiságába: a húzd-meg ereszd el, a hódítás, azért-sem-leszek-a-tied, majd a „héja-nász-az-avaron” ingoványos talajára került a darab. Egy koreográfiai gondolkodás erősen épít vagy a zenére vagy egy erős képi világra, vagy bármire, ami a kiindulópontja lehet a mozdulatokban való megfogalmazásnak.
Érezhető volt a kidolgozatlanság, a kiváló tánctudást egyesíteni kellett volna rendezői koncepciókkal. A színház ettől színház. A kontakt elemekkel tűzdelt pas-de-deux-k, ugrások és forgások a látványt erősítették, de inkább egy álló ecset maradt egy befejezetlen képen. Egy fémkocka keretein belül egy félresikerült szerelmi aktus után, a fiú pálinkát tölt magába búfelejtőnek, eltaszítva magától azt, akit állítólag szeret. Ez a veled vagy nélküled fejezet: az epilógusban kibékülési szándék is van, de csattanó nélkül. Bár a szándék igen jó volt, az általánosan bevett férfi-női problémák feszegetését el lehetett volna emelni valahova az éteri magasságokba, hogy elgondolkoztasson, otthagyva nekünk a szellemi szálkát, hogy ne hagyjon nyugtot az agytekervényeinknek.
Egy mai emberpár „Ádám-Éva” olvasatában kézen fogja egymást, miközben ismét Madách idézet hangzik el - Vári Bertalan és Papp Éva nyugdíjas öregekké válnak, sétapálcás táncba kezdenek. Egyikük elesik s a másik felsegíti. Azután egymásra támaszkodva eltűnnek a félhomályos fényben.
Igazából nem tudtam eldönteni, hogy a felszínen fodrozódó téma túl sekélyes vagy tényleg így látják a világot. Az öregkor egyenlő a sétapálcás beteges élettel, vagy bölcsességgel teli? Az idős kor maga a megnyugvás vagy a beletörődés érája? Egymás segítése vajon csak az öregkor válasza, a bölcsességre való hajlam talán nem a fiatalságunkban leledzik s kezdődik?
Tele voltam kérdőjelekkel mikor véget ért az előadás, két végletre lettem kifeszítve – a szórakoztatás és elgondolkodtatás mezsgyéjén. Keresve kerestem magokat, amiből valami gondolatmorzsa fejlődött volna, de nem igazán találtam. Talán annyit, hogy valahol mindannyian szerepet játszunk, sírunk és nevetünk, szeretünk s gyűlölünk, bohóckodunk s levetjük álarcainkat, azaz: az élet is egy nagy játék, ha komolyan vesszük.
